Shock!

Hát igen eljött a nagy hét. A hét, amit már 8 éve a legjobban várok minden évben. A Sziget hete. Olyannyira remegett a gyomrom már a nagy ekszpektésöntől, hogy egy nappal korábban muszáj volt lemenni a hatalmas eseményre, amely az első részvételem óta (3. Sziget) Európa egyik legnagyobb és mindenképpen legszínesebb zenei, ill. kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. Pedig aztán az a tróger 3. , annak milyen zamata volt emlékszem… ááá de hagyjuk a nosztalgiát.

Szóval a nulladik napon kezdtük. A sajtós jegyre nem, de a beengedésre annál inkább többet kellett várni, szóval hogy megéri-e lemenni egy nappal korábban, arról már a kapuban megoszlottak a vélemények. Motozás, anyámkínnya után csak bejutottunk és hálistennek a szokásos helyen sikerült felvernünk a sátrat. Majd kis körtúra, az első sörök, díszszemle, kocsmavizit és próba természetesen. Számunkra a fő helyszín ezúttal is a Metal Hammer Színpad lett, ez hamar kiderült a programból, de a kocsma is itt volt a legjobb, a sör a szokvány piroscímkés - persze rutinosak egyből feltérképezik hogy hol lehet ugyanannyiér’ bármilyen más zöldcimkéset és esetleg dobozosat venni.  -, de képzeljétek, iható fesztiválbor!!!

Holtidőben is szólt valami zene, nulladik nap pl. valami hihetetlen glamválogatás: Warrant, Poison, W.A.S.P., Twisted Sister meg mondjuk még Europe is! Na erre bevadultunk.  De csak finoman hiszen, nemsokára elérkezett az igazi nagy és dicső idő az abszolút bulira (pedig de utálom ezt a szót)!!!
És másnap reggel elszabadult a pokol…

1. nap
Július 31., szerda

Viszonylag reggel keltünk és kizárólag bent kezdtük kimúlhatatlan szomjunkat oltani, ami ugyan nem kis anyagi megterhelés, de ez az első nap szokásos, “Ááá! Kit érdekel?” hozzáállás. Körbenéztünk: Szervezetek utcája- Zsidó és Krishna sátor rulez megint, egyéb hülyeségek, keresztények, miegymás. Érdekes ez mindig - egy napig.

Egyből lejött így fényes nappal, hogy sokkal profibb megint az egész, és szerencsére a merőben más érdeklődésű közönséget egy kicsit elszeparálták (más vidékre) a rokkerhadaktól. Viszont az ígért Metal Hammer Színpad körüli füvesítés, parkosítás elmaradt (OK, volt több WC, meg ilyesmi), volt viszont gaz, meleg és por minden mennyiségben.

Számomra az első koncert az idei szigeten a Zero G előadása volt. Érdekes, hogy míg 5-6 éve szerintem abszolút menő lett volna a régi Sing-Sing/Sutterrek tagokból verbuválódott társaság, addig itt eléggé rétegzene szintű koncertet adtak. Úgy értem kevesen voltak. Pedig ízes volt Linda Daemon énekével előadott rock’n’rolljuk, ami egy kevés modern ízt is tartalmazott. Jók a zenészek, nagy a feeling, profi az egész, de egyelőre klub szinten biztos jobban megállja a helyét A hangcucc gyengélkedett és a közönség se került még szintre. Hát ez van…
Koncertek után tanácsos volt azonnal kimenni a sátrakból, hűteni magát az embernek (hát mivel mással, mint folyékony kenyérrel?), mert bizony könnyen hőgutát lehet kapni egy ilyen tűző napra állított műanyag katlanban.

Következő fellépő a Mind The Gap volt. Ők már modernebb zenét nyomtak, kicsit közelebb is merészkedett a közönség, de szerintem a nu metalos arcoknak sem ez volt életük koncertje. Nekem így elsőre tipikus, ugrálós, rappelős nu metal jött le. Nem volt számomra még túl meggyőző. Viszont jobban szóltak. De sajnos - ha jól számolom 2 napig -, még várhattunk a jó megszólalásra ezen a színpadon.

“A Prosectura újra a ringben” vagy valami ilyesmit írt a műsorfüzet. A vicces szekszárdi punkok mindig megnevettetnek, kivéve itt és ekkor, mert az ének valami szörnyű “petőfirádiósbemnondósanbúgósra” lett keverve, így a szövegeket nem értettem, de azért a régi slágerek még mindig előbújtak fejem rejtekéből egy-egy a dallamfoszlány hallatán. Jó lendületesen nyomták, sokan vették is lapot koncertjük alatt.
(Mielőtt fikázó levelek tömkelege érkezne a Shock!-hoz elmondom, hogy egymillió koncerten voltam egy hét alatt, nagyon nehéz felidézni részleteket - na nem csak a sok hangverseny miatt  -, és be kell valljam: többségük nem kedvenc zenekarom, azaz csak futó ismeretséget kötöttem velük az évek során vagy abszolút nem hallgatom őket, így hát néha csak a koncertbenyomásokra hagyatkozhatok.)

Az első zenekar ami igazán bejött, az a Dirty Dance volt, ami Weisz Kicsi (Kalapács, ex-Wild Side, ex-Petrol) zenekara, ahol Ördög Csipa (Hooligans) énekel. Eszméletlen rokkenrollt nyomattak az arcokba, az biztos. Hihetetlen feeling, energia (!!!), életöröm és beleszarás áradt belőlük. Külön plusz pont a réges-régi Dance számokért, hiszen még a Love Commando-ról is volt nóta, ami azért nem mindennapi dolog. Weisz Kicsi gitározása lenyűgöző!!! Zakk Wylde!!! Szerencsétlen embert kiüldöztem a világból ezzel a Summer Rockson, de ez az igazság. Egyszerűen képtelen voltam nem a riffekre/szólókra figyelni, tervbe is vettem hogy megszerzem a Dirty Dance anyagot, holott nagyon régen fogott meg ilyen jellegű új zenekar! Mindezek mellett Ördög Csipa itt akkorát énekelt, amilyet a Hooligansben sosem fog. Gyönyörű és hátborzongató volt, az egyik legjobb hazai hard rock énekes! Jók voltak a bulis szövegek, bár az “én voltam, bef…tam”  az eléggé, hogy is mondjam… hahaha nem is mondom. Rock N’ Roll!!!

A DD pőre, szőrös rokkenrollja után (persze szokásos, levegő, sör, levegő, sör, sör, sör körút után ) a hazai új generációs éllovas Demonlord kidolgozottabb metal koncertjére eléggé megtelt a sátor. Háromnegyedig biztosan, csak lestem mennyien érkeztek. Igazi vadállat hangulatot varázsoltak a terembe, nagyon jó kis bulit nyomtak a győri srácok. Szerintem jobban áll nekik az ilyen nagyobb aréna/fesztiválbuli, mint a kis klubos szereplések, úgyhogy hajrá! Elhangzott a két lemezük színe java. Főleg a két “megadethes” szám jött be nekem most: Ruins In The Dark, Darkest Place, illetve a Quo Vadis? Persze nagy siker volt még a Search meg a Valley Of Life és persze a Black Wind Fire And Steel a Manowartól. Eléggé lehűlt most körülöttük a levegő, mióta megjelent a lemezük, pedig most kellene igazán nyomulni. Persze lehet, hogy nem így van, csak én így érzem, de a nagyobb áttöréshez jobban kellene nyomniuk magukat, mert náluk minden adott: zenészek, kiállás, lemezek, nagy érdeklődés. Ez a koncert biztos sokakat a pártjukra állított, az egyik legjobb volt, amit láttam tőlük eddig, pedig az nem kevés.

Leszállta az éj és a sötét, gyülekezett a rokkerhad, “hangfalágyúk bevetésre készen”, tetemesre nőtt az alkoholos befolyásoltságúak száma, amely alól lassan, de biztosan én sem számítottam többé kivételnek (köszönhetően a tavalyinál feleannyira vizezett sörnek). És minő csoda, ekkor üzemeltek be egy kivetítőt, ami azonban nem vetített semmit, csak buta SMS üzeneteket. Hát szerintem, ha ilyesmi technikát idevonultattak, érdemes lett volna még belefeccölni, aztán egy jó kis közelit nyomatni mondjuk a zenekarokról... vagy nem? Esetleg a Bahia színpadhoz hasonló hangulat kivetítéseket.

Jó sokan lettek az MH Színpadnál, ami a kocsmáknál álló sorokon volt főleg lemérhető, a német Gamma Ray (az első napi főzenekar az MH Színpadon idén) előtt.
Most kérek elnézést a The Cure, vagy a The Mission rajongóktól, de annyira nem vagyok benne ebben a dark/wave zenében, hogy bármi érdembelit írhattam volna róluk, ezért megnézésüket el is halasztottam életem egy jóval későbbi évére.
Szóval Gamma Ray…

Nagyon régen, még az ősidőkben, úgy a második lemezük táján hallgattam Gamma Ray-t, amikor még Ralf Scheepers (ma Primal Fear) énekelt náluk és néhány nótát halottam újabb lemezeikről, de engem valahogy abszolút hidegen hagyott ez a steril teuton metal muzsika. Nagyon szeretem azonban a korai Helloween lemezeket (akkor még elég misztikus és nyers volt az egész, nem ilyen lepolírozott), főleg az elsőt és az azt megelőző névadó kislemezt. Szóval Kai Hansen csapatára ezen régi klasszikusok miatt rá voltam kicsit izgulva. Jöttek is a nagy speed himnuszok és nagyon nagy vigyor lett a számon egy-egy Judas Priestes riff hallatán. Nem véletlenül a legnépszerűbbek Némethonban. Iszonyatosan precíz és néhol szinte agyoncsiszoltan gépies, amit nyomnak. A dobos, mint a takjel, nem is nagyon cifráz, a szólógitárosok gyorsak, technikásak, azonban néha kevés érzéssel nyomják, viszont a Glenn Tipton/K.K. Downing tremolózások azok nagyon ott vannak. Számcímeket nem nagyon tudok említeni, de érzésem szerint főleg az újabb lemezekről nyomattak, mert annyira kevés volt az általam ismert téma, viszont a Ride The Sky klasszikus brutál speedje (amit az akkori időkben még death metalnak neveztek!!!), őssláger témáinál és a Helloween Keeper lemezes I Want Outjánál újra fel kellett akasztanom nyakamba az átlátszó Flying V-t. Ezek hihetetlen számok! Akkoriban hogy bírt ennyire klasszikusokat írni ez az istengitáros Hansen gyerek??? Nagyon bejött a koncert utolsó harmada számomra, de a hangmérnök számára nem annyira, mert még gammasugárék közben is röpködtek a falra az őt fikázó esemesek. Hozzá kell tennem, nem alaptalanul…

A germánok után aztán 2 olyan zenekar jött amit mostanában nagyon sokszor láttam: a Beatrice (már évek óta nem változik a repertoár) és Kalapács (Judas előtt és Summer Rockson is voltak, ezért most kihagytam). Szóval bocs, de őket most valahogy nem volt humorom végig nézni, inkább megkezdtük a hajnalig tartó vodkaparty bevezető szakaszát.  Viszont ahogy ígértem a Summer Rocks 2002-n, nem szabadott kihagynom az Iron Maidnemet. Köztudott, hogy Töfiék Iron Maiden tribute zenekara, és hogy csakis IM számokat nyomnak, de emberek, hogyan…

Ez nem a feldolgozás zenekaroktól megszokott minél élethűbb tolmácsolás, vagyis hát de, mert végül is úgy nyomják a nótákat, ahogy megíródtak, de a Murray/Smith/Geers-féle “kíséretmismásolásokat” azokat jócskán modernizálták, mai megszólalással interpretálják, így hát döngenek azok a galopptempók Fábián Sanya és Cserfalvi Töfi kezei alól, mint az állat. És hogy játssza ez a két fószer a szólókat: ISTEN! Az első zenekar voltak amúgy a MH Színpadon, akik igazán megdörrentek. Bozsik Patrik meg olyan átéléssel énekelt és úgy ADTA ELŐ a nótákat, hogy az félelmetes. Nem kicsit Dickinsonos imidzse csak hab volt a tortán. Volt amúgy minden, aminek lennie kell: Aces High, Iron Maiden, The Trooper, Hallowed Be Thy Name, Wasted Years, Number Of The Beast, sőt a kedvenc nótám, a Powerslave is. Nem teljesen emlékszem az összes számra, de főleg a Dickinson érát vették alapul, pedig mennyi klasszikus van az első két lemezen is! A lényeg, hogy a közönség abszolút vette a lapot, a főzenekar státuszát meghazudtoló mennyiségű ember volt a sátorban alattuk és alig akart elmúlni a “vissza-vissza” kórus, de hát sajnos a fesztiválok szoros műsorrendje már csak ilyen kegyetlen. Nekem az első nap legkedvesebb koncertje a Dirty Dance mellett ők voltak.

Már kezdtünk kimenni újra a pulthoz, amikor a műsorfüzetbe belepillantva megláttam a Stress nevét. Velük úgy vagyok, hogy már 10 éve megvan az egyik győri lemezboltban a Kísértetkastély című bakelitjük a leértékelt dolgok között - pár száz forintért -, de még mindig nem szántam rá magam erre a tipikusan magyar ősmetalbrigádra. Talán régen a Garázsban halottam is egynéhány nótájukat, de mondom: csak megnézem őket. Azért a pultig persze még eljutottam, hogy ne legyen üres a kezem koncert közben.  Mikor visszamentem a sátorba, elég elkeserítő volt a látvány: kevesen lézengtek hajnali 3-kor errefelé, így egészen közelről néztem meg az ősrokkereket. De egyből lejött, hogy Stressék minden rajongót megbecsülnek, nagyon egészségesen dörrentek meg és játszották el repertoárjukat. Amolyan Accept/UDO féle nyers metal, néhol thrashes felhangokkal, valahogy így lehetne megfogalmazni amit művelnek, meg az énekes kiállása és néhol hangja is az öreg repedtfazékhangúra ütött. Egy gondom azonban akadt velük: egyszerűen nem bírtam ki mosolygás nélkül a koncertjüket, ami főleg a szövegek hibája. Egy kicsit agyasabbra kellene venni ezt a dolgot, mert a “kutya vagy-anyád, kutya vagy-lófaszt” jellegű felelgetős csordavokál dolgok valahogy annyira... hát hogy is mondjam… gyerekesek. Ezernyi ilyen szövegfoszlányra felfigyeltem, de ez nagyon megmaradt. Aztán a Rockváros is lazította a kedélyeket, hogy úgy mondjam, de mivel ilyen címmel ez csakis őstéma lehet, ez még elfogadható. Igazán nem rosszból mondom, mert nagyon jól szórakoztam a koncerten (mármint a zenei részt egész egyszerűen tök profin eljátszották és az énekes is jó frontember), de még a legvérmesebb, véreres szemű, metalöklű rajongó sem bírt komoly maradni a bulin szerintem.

A Stress fellépése olyan felhőtlen hangulatot varázsolt a ébren maradtak közé, hogy a koncert alatt jelentősen felduzzadt a társaságunk, minden adott volt hát a szokásos első napi “ki bír tovább fennmaradni, persze nem száraz torokkal” versenyünkhöz. Reggel 9-ig koptattuk a kocsma padjait, a csapos lányok idegeit, valahonnan még egy dobozgitár is előkerült, amin néhány blackmetalos kívánságára, Dissection és Immortal számrészletekkel kápráztattam a nagyérdeműt , aztán kidőltem és egészen déli 12 óráig bírtam aludni a rekkenő sátordunsztos hőségben. Két ember a társaságból 10-ig bírta, minden tiszteletem az övék.

2. nap
Augusztus 1., csütörtök

Szóval déli kelés. Nemtom hogy csinálják, de a Szigetet évek óta mindig olyan “jó” időjárásban rendezik meg, hogy az csoda. A nyár legmelegebb hete, 40 fok, állandó iváskényszer, alváslehetetlenség. Ivás utáni 3 óra komoly durmolás után normál esetben akkora fejfájásom van másnap, hogy szétszakadok, de itt ezen a szent helyen ez valahogy nem létezik. Majd összeseik az ember, egyszerre izzad és fázik, de feje az nem fáj. Hmmm érdekes. Minden marha jól lett kiszámítva, mert délben megérkezett a húgom is, akinek társasága egyből ivásra szólított fel. Ja, mondom, hóógyne. Délután négyre teljesen szétestem, szóval el kellet indulnom fürödni - második nap!!!  -, mert a hideg víz az itt nagyon jót tesz. Ilyen állapotban sajnos nem juthattam el sem a Helloween tribute, sem a Fekete Sereg, sem a Cross Borns koncertjére, amiért elnézést kérek tőlük, ha esetleg minden áron nálunk szerettek volna szerepelni. Zeneileg amúgy is a Perzonal Wart néztem ki magamnak erről a napról először.

Aztán a fürdésből visszaindulva, valami eszméletlen ordítást hallottam a Wan2 színpad felől. Olyan Mike Pattonos reszelős rekesztést. Mindenképpen meg akartam nézni ki lehet eme hang birtokosa és így törülközővel a vállamon elindultam a színpad felé. Igen-igen a Very Bad Things volt az, az ex-Leukémia muzsikusok zenekara. Jaj, de jó kis zene ez emberek! Amolyan rokkenrollos hardcore, vagy a franc tudja, voltak Sabbath jellegű riffek is, rapes és üvöltős rész is. Eszméletlen ritmika-kavalkád az ős-zenekart idézve, amolyan Morello (RATM) típusú, erősen a múltban gyökeredző, de modern gitározással. Ami nagyon ott volt, az a gyönyörű megszólalás. A Metal Hammer Színpad tompa torzulásától legalábbis jelentősen jobb. Már csak az utolsó néhány számot csíptem el sajnos, akkor meg eszembe jutott, hogy Perzonal War, aztán fejvesztett program-átszervezésbe kezdtem és szerencsére elértem a kezdést ezen a mindentől távoli metal színpadon.

Őket amúgy mindenki a német Metallicának titulálja már nagyon régóta, ezért is voltam kíváncsi rájuk. A kiállás abszolút igazolta ezt: fekete trikó, atléta, csuklóvédő, Jason Newsted-módra. A zene meg amolyan Justice korszakbeli Metallica, Legacy-The New Order korszakos Testament keverék, csak sajnos kevésbé klasszis számokkal. Mindenesetre jófajta döngölős metal volt, amit a hangzás sajnos ismételten nem támogatott. Mentek ezerrel a mélyek, szólók sehol, basszusgitár ezerrel, meg ének. Ez így sajnos nem volt jó. Pedig nem egy témájuk fejrázásra késztette a meglepően szép számú nézősereget.

A nyers, amerikai típusú metalban utazó Rawhead Rexx elmaradt, pedig az E-klubban a Soilwork/Nevermore/Annihilator előtt nagyon jól melegítettek power fémükkel. Helyettük kaptunk egy Gyűrűk Ura intrót (jaj!) és egy olasz zenekart, az Elvenkinget (elfkirály, jaj!!), akiknél már a beállás alatt lehetett látni egy parasztposztó inges (jaj!!!), torzonborz hegedűst, és kaptunk az arcunkba egy progresszív ritmizálású, de nem túl jó dobossal (ajjaj!) támogatott igazi fantasy szövegekkel operáló, itt-ott szimfonikus (ajjajaj!) “true” metal zenekart (ajjajajajajaj!!!!!!). Őket abszolút nem ismertem s mivel igazi klasszikus dallam nem hagyta el az énekes torkát, a megszólalás nem érte el a szokásos színvonalat sem, így odébbálltam. A távolból hallottam, hogy egy feldolgozással akarják maguk mellé állítani a közönséget. Szerintem nem sikerült… engem legalábbis nem.

Ez a nap így abszolút az újabb speed metal generációé lett, hiszen az Edguy volt a főzenekar. Őket Némethon legjobb új metal zenekarának tartják, s míg az első lemezeik inkább a Helloween fémjelezte irányt mutatják, addig az új Mandrake nagylemez egy nyersebb, középtempósabb, itt-ott zeneileg Priestesebb, énekileg pedig Bruce Dickinsonosabb színezetet öltött. Így az egyediség felé történő első lépés is megtörtént. Énekesük Tobias Sammet még az Avantasia metal operát is megvalósította, amit nem hallottam, de mivel nem nagyon szeretem az ilyesmit, nem is nagyon helyezkedik el érdeklődésem középpontjában. Mindenesetre az Edguyt mindenképpen meg akartam nézni, mert ugye élőben szűrhető le igazán mire képesek ezek a fiatalok. Eleinte jól keveredtek a különböző korszakok, a Babylon-féle speedelés és Tears Of The Mandrake jellegű húzós középtempó, de aztán ezen a koncerten bekövetkezett az, ami miatt a Helloween is annak idején majdnem beleállt a földbe. Szóval az a gáz, hogy a középtempó biztos jobban megszólal a bulikon meg minden, de nagyon szürke és unalmas lesz tőle a zenekar, ha mindig csak döngöl ráadásul így, hogy: dzsidszidzsidzsi, dzsüdzsüdzsüdzsü. Legalábbis nekem nagyon így jött le. A koncert első harmada elég változatos volt, pörgött rendesen a show és a közönség is jól vette a lapot, de az ilyen 4/4-es számok erőltetésének (persze vannak, akik jól csinálják, pl. AC/DC, akik groove-olnak az alaptempóra rendesen) hatására egyre többen szivárogtak kifelé. Pedig mondom, együtt van a csapat, fiatalosak, van egy jó frontemberük, két jó gitárosuk, dobosuk meg bőgősük, viszont az gond, hogy az énekes részek alatt a legritkább esetben riffelnek, csak mennek a kvintkitartások (persze kézkörzéssel), meg tompítások, és utána már jöhet akármilyen szóló vagy bridge rész, nem menti meg a dalt a laposodástól.

Mivel ez a nap nekem elég gázos volt egészségileg, meg zeneileg sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért úgy gondoltam, hogy az előző napi 3 órás (vagyis aznapi) alvásomat kipótolom még vagy tízzel. Így hát egy kis Lord után elhatároztam, hogy aludni próbálok (ami a színpadok közti áthallás és hangkavalkád miatt jó 3 órán át nem jött össze, még így dögfáradtan sem).
Az öreg rókák amúgy jól nyomták, aznap ők szóltak a legjobban, mentek ezerrel a nagy slágerek, jó sokan voltak a sátorban (szép számban a régebbi generációkból). Én az hittem már rég feloszlottak, de úgy látszik csak ilyen nagyobb fesztiválokra röffennek össze. Azonban sajnos olyan fáradt voltam addigra, hogy ez volt az utolsó értelmes gondolatom, aztán még egy búcsúsört vettem és lefeküdtem nem éppen tiszta sátrunkban.

3. nap
Augusztus 2., péntek

Ébredéskor éreztem már, hogy nagy nap ez a mai. Semmi fáradtság, semmi másnapos érzet, csupa napsütés az élet.  Meg persze dög meleg délelőtt 10-kor.
Talpra álltunk és elindultunk kifelé a városba, ahol egy old-school eszpresszóban sokkalta olcsóbban lehettet inni, enni. Addigra teljesen elszoktam már attól, hogy 260 forintért nem egy, hanem két korsó sört bírok kapni. Rulez!
Négyre visszamentünk és megnéztük az Amorphis beállását. Már ekkor halottam, hogy nagy csoda várható, de erről később. Aztán kezdődött nap és indított a The Stone.

Itt a Cross Borns billentyűse, dobosa és énekese is játszik, amolyan szintiközpontú, elszállós progresszív zenét. Meg kell mondjam, nekem ezerrel jobban bejött, mint a CB. Valahogy emberibb a zene. A kiálláson még lehetne rágódniuk, mert ez a rövidgatyás utcai ember stílus nem annyira tuti, de tényleg szép muzsikát játszanak. A gitáros hangzása lehetne egy kicsit markánsabb, főleg a szólóknál, de azért elég jó zenész. Kellemes meglepetés voltak számomra.

A Hammerheart szerződést megcsípő, ex-Without Face tagokat rejtő Sunseth Sphere zenéjére nagyon kíváncsi voltam, mert sajnos még nem hallottam a lemezüket, de érdekelt mit tud egy, a lábát külföldön is megvetni képes, tehetséges, szerencsés magyar zenekar. Zenéjük nagyon varázslatos, keleties volt, főleg gitáreffektekre, szintire épült a muzsika. Igazi hangulatzene. Keveseket mozgatott meg, hiszen nem az a fajta, inkább egy hűvös, sötét szobában hatásos, mintsem délután egy dög meleg műanyag bunkerben, ahol még levegő sincs. Az énekesnő, Kyrah nagyon jól, szépen énekelt és már extravagáns megjelenésével is vonzotta a tekinteteket. Sajnos azonban ennyi, mert frontemberi átkötőszövegei nem állták meg a helyüket, meg a többiek is inkább egy helyben álltak, a játékra koncentrálva, ami viszont olyan érzetet keltett, mintha elvesztek volna ezen a nagy színpadon. Szerintem ők is érezték, hogy ez nem az a környezet, ahol érvényesül a hangulatuk. Meg kellene őket is szerezni CD-n hogy igazán értékelni tudjam, mert zeneileg tetszettek.

Jó pörgősek voltak az átszerelések amúgy a MH Színpadon, ez mindenképp dicséretes szervezésre utal. OK, mondjuk néha a főzenekarra többet kellett várni, de ez mindig így van. Egyszer csak azon kaptam magam a nagy haverkodások közepette, hogy egy Stonehenge koncerten vagyok. Na most majd megin’ lehet küldeni a fikázó leveleket, hogy ez az új gyerek még ezt se ismeri, meg ilyesmi, de nem találkoztam még a lemezükkel. Egy-két szám, egyszeri meghallgatás ennyi. Nem túlzottan szeretem a progresszív muzsikákat, mert jelentős százalékukban a nagy magamutogatásban elvesznek a dalok. Állítólag Stonehenge-ék valami hatalmas lemezt alkottak, de engem eddig a megszólalás dögösségén kívül még nem sok fogott meg bennük. Kiállásuk most nagyon hasonlított a Pain Of Salvationéhez: tincsenként felálló, meg két copfba fogott hajak. Viszont az énekes BZ tök tradicionális szerkóban volt. Mindenképp pozitívum hogy újra törekszenek, néha majdnem Meshuggah-san szaggató riffek, jófajta gitártémák, de nekem az énekdallamok nem jöttek be, az a tipikus magyar angolul éneklős “mindenképp ráéneklem ezt a szöveget erre a témára” jellegű volt, így néha magának a dallamnak a rovására ment. Ezt lehet, hogy csak én látom így, de pl. egy Dream Theaterben azért rendesen ritmizálják a szöveget és így általában fogósak az énekdallamok. Mindenesetre nagyon sokan vették a lapot koncertjükön és a nap egyik legjobb megszólalását tudhatták magukénak, legalábbis a magyar zenekarok közül. Nálam is élményszámba mentek a rendkívül jó zenészi megmozdulások, csak valahogy dalilag többet vártam.

Hogy a Without Face-ről miért maradtam le azt máig nem tudom… azt hiszem éppen egy megbeszélt találkára mentem. De máig sajnálom, mert az egyik legjobb független kiadóval kötöttek most szerződést és adták ki új lemezüket, nagyon kíváncsi voltam rájuk, de ez valahogy, valamiért most elmaradt. Többek szerint nem volt életük legjobb koncertje, de én nem tudok véleményt mondani, mivel nem láttam őket.

Jött az End Of Green Németországból. Ők valamiféle doom/death zenekarként éltek emlékeimben, de amikor megjelentek már látszódott hogy erről jóval többről van szó. Az énekes rasztáit (bár végig egy sapka alá rejtette) meg trapéznaciját látva egyből más jött le róluk. Három jó mélyre hangolt gitárral nyomultak, jó vaskos volt a hangzásuk. Vadállatként szóltak mindvégig, szóval ilyen szempontból egyből leiskolázták szegény addigi magyar fellépőket, mondjuk egy Mesa/Boogie gitárfej nem két fillér, sőt talán egy millából sem jön ki, itt meg volt három, szóval gitárhangzásilag érthető is a dolog. Zenéjüket valahogy úgy írnám le, hogy színtiszta elegye a Down-féle tradicionális doomnak, stoner dolgoknak, a nu metalnak, és a régi Paradise Lost jelezte atmoszférikusabb lassulásoknak, mindez olyan Dan Swanö-s énekkel. Engem nagyon magával ragadott a súly, ami áradt belőlük, nagyon előadták magukat, pl. amilyen erővel a dobos csépelte a cájgját, az tanítanivaló lenne itthon. Amolyan Muppet Show-s stílusban amúgy, hahaha. Dalokat itt sem tudok mondani, de többeket láttam másnap End Of Green pólóban, úgyhogy szerintem nem vagyok egyedül pozitív benyomásaimmal. Őrjöngeni lehetett rájuk az biztos.

Miért volt várható nagy csoda az Amorphis-tól, mint azt fentebb említettem? Kérem szépen azért, mert a beállásnál a csupa remek dalból álló Tales Of The Thousand Lakes lemez legpompásabb Drowned Maidjét nyomták kristálytiszta megszólalással! Ez már délután 4-kor szíven szúrt és így izzadó tenyérrel vártam ennek az alapmű-szintű nótának őrjöngő közönség előtti interpretálását. De a koncert minden várakozásomat felülmúlta. Pedig hogy féltem, hogy a napjainkban inkább prog. rocknak nevezhető finnek elkezdenek lebegtetni, meg elszállni az újabb témákban, de nem ez történt. Pasi Koskinen és társai, minden lemezről elővették a csodákat: volt itt a csodálatos Tuonela nyitószám, a The Way illetve ugyanerről a lemezről a Divinty, Summer’s End, ki tudja még hány nagy szám, Better Unborn és a dinamikus/Iron Maidenes On Rich And Poor az Elegyről, az általam kevéssé ismert Am Universum slágertémája és néha elszállósabb részei. Nem tudok pontos sorrendet mondani, mert az, hogy jegyzetelés, szóba sem jöhetett, egyszerűen annyira utaztattak, vagy földbedöngöltek. Elszórva elővették az igazi alapműveiket: A Tales-ről a The Castawayt, az említett himnusznak is mondható Drowned Maidet, valamint a végén a csodálatos Black Winter Day-t. Úgy borsózott a hátam ezen témák hallgatása közben, mintha izzadtan kitennének Lappföldön a jég alá halászni. Ezek a dallamok egyszerűen lélegzetelállítóak és az egész közönség ezekre vette a lapot leginkább. Olyan headbangelés indult meg a Drowned Maid gigaklasszikus refrénjére például, amit egészen addig nem láttam a Szigeten. Azt hiszem őserő ez…

Másnap azt vettem észre, hogy totálisan elment a hangom a mélyebb frekvenciákban, (amelyeket amúgy nem Tomi Kuovisaari hozott most, hanem Pasi, akinek a hangja nem az a nagyon mély hörgés, hanem inkább acsarkodó). De megérte! Hihetetlen élménnyel lettem gazdagabb…
“Waters of the see so much blood of mine, fishes of the see so much flesh of mine”

Olyannyira letaglózott az Amorphis, hogy utána a Nevergreen nekem túl monotonnak tűnt és hiába nyomtak bármit, nem tudtak meghatni. El is kezdtem a vándorlást a Bahia színpad felé, ahol abban reménykedtem, hogy a Korog újra egy tavalyihoz hasonló show-t hoz és megint hidegrázás fog környékezni kíméletlen, fagyos, rideg zenéjüktől. Persze a túra zökkenőmentességét újra kocsmák akadályozták, de kezdésre csak odaértünk s már a Bahia sátorba belépve hihetetlen atmoszféra fogadott. Itt ugye le van szőnyegezve az egész színpad előtti rész, a megszólalás kristálytiszta és a kivetítőn sem SMS háború, hanem különböző sokkoló, vagy egyszerűen hangulatos bevágások mennek.
Jött a Korog Csihar Attilával (Tormentor) valamint végre nem gépi dobokkal, és valami olyat, de olyat zúztak és alkottak egyszerre, amilyet ezen a Szigeten máshol egyáltalán nem hallottam. A zene amolyan Meshuggah-s ritmuskavalkád, zakatolás ezerrel, mindehhez abszolút black metal ének párosul, valamint mániákus előadásmód. A zenekar tagjai ki voltak festve, mintha egész testükre ereket pingáltak volna, Csihar Attila pedig napszemüvegben hallatta eszelősen gonosz hangját (az átkötő szövegekben meg teljesen lepitchshitferezték így tök érthetetlenek lettek a számcímek, viszont rettentő félelmetes volt). Olyan energiák szabadultak fel az emberben a zene hallatán, amilyet még nem éreztem eleddig, abszolút hideg gyűlölet, a megbocsátás minden esélye nélkül. Valahogy ezt árasztotta a zene. A kivetítésen akármi jelent meg (ismétlem nem tematikus volt, nem a zenekar által koreografált) minden sokkolónak, megrendítőnek, és gyarlónak tűnt (olyanok voltak amúgy, hogy Buddhista pap, meg ilyesmik). Hihetetlen! Ekkora ridegséget, érzelemmentességet megjeleníteni eddig számomra csak a Korog ezen felállása tudott. Elképesztően zseniális!!! A zenében hihetetlen páratlan ritmusok, disszonanciák kergettek mindenkit az őrületbe, mintha egy gépezet csattogó hangját hallottuk volna, mielőtt agyonprésel hihetetlen súlyával. Azért írok ilyen képeket mert egyszerűen máshogy nem tudom érzékeltetni azt a katarzist, amit itt átéltem. Magyarországon számomra abszolút kedvenc a Korog, de most már valamilyen hanganyag is kellene ezzel a felállással, mert ez eredeti, beteg, elmondhatatlan, csúf és gyönyörű!

Mivel a Korog egy időben volt a Dying Wish-sel, ezért őket nem láttam, de az Ideasnak is csak az utolsó nótájára értem vissza, szóval emiatt a színpadváltás miatt vagy 4 MH Színpados zenekarról csúsztam le… most viszont azt mondom megérte. Nem evilági élményekkel lettem gazdagabb.

4. nap
Augusztus 3., szombat

Számomra a szombat minden évben a legnehezebbnek bizonyul a Szigeten. Különösen igaz volt ez idén. A gond az, hogy ez az a nap, amikor a nagyszínpadon a legnagyobb fellépők vannak (akik a legtöbb embert vonzzák, mondjuk idén a Pulp nemtom kit, engem biztos nem), tehát az embertömeg, illetve azok, akik nem tudnak egész héten itt lenni, mindig hétvégén jönnek, és amikor a hetijegyes már a legnagyobb rom-állapotban van, akkor hajtják a további lerongyolódásba.  Így volt ez most is, szóval abszolút eü-i mélyponton inni kellett (volna) mint az állat.  Pedig reggel hogy keltem: mint akit álmában összerugdostak, fagyökerek a bordáim között satöbbi. Meg aztán az Amorphis és a Korog koncert is kitekerte a gerinccsigolyáimat kb. kisagytól derékig + erre rá a hajnalig bulizás, mely után csak egy 1 KHz-körüli középtartományban jött ki értelmes hang a torkomon. Szóval ilyen állapotban kellett végignéznem az egyik legzúzósabb MH Színpadi napot.

Kezdődött az egész az Insane nevű újkeletű nu metal zenakarral. Nagyon fiatalok voltak, látszott rajtuk hogy buli az egész számukra. Az énekes hangja vadállat volt, nagyon bír ordítani és jó frontember, de nekem egy kicsit szürke volt a produkció, bár az is igaz, hogy az általam ismert egy számhoz képest mintha pőrébb lett volna a megszólalás, nem volt semmilyen elektronika csak gitár/bass/dob/ének. A többi zenész amúgy inkább csak egy helyben headbangelt, de végül is főleg a külföldi (azon belül német) vendégek vették a lapot, jó sok buggyosgatyás gyűlt a színpad elé egyet ugrálni. Nekem a riffek tűntek tucatnak, meg nem volt bennük dög, főleg azokban mormogónak szánt gitárkiállásokban. És ez nem a keverősön múlik. Ja, elfelejtettem, hogy az Amorphis koncert a harmadik napon úgy látszik kipucolta a keverős füleit, mert onnantól kezdve egész elfogadható hangzás jött végig a cuccból.

Igazán ki voltam éhezve már a Replikára, akik a nap második fellépői voltak. De én balga valamiért azt hittem még mindig olyasmit nyomnak, mint a demók/első lemez meg még talán a második idején. És hát nem… Azt kell mondjam csalódtam az új nótákban. Az előző anyag kapcsán rengeteg In Flames-es hatásról olvastam a kritikákban, de rá kellet jönnöm, hogy valaki nagyon félrehallott valamit, mert ezek bizony mélyrehangolt Tankcsapdás riffek és semmi kidolgozott dallammenet, több szólam, ellenpontozás vagy ilyen nincs bennük. Mindenestre szikár bulit nyomtak az biztos, a gitárszólókat pl. öröm volt hallani, főleg hogy ilyen brutál zenében ez manapság ritkaságszámba megy. Csató Peti nagyon jó frontember és a többiek is irtó súlyosan néztek ki, de hát számok… a demósak sajnos közül egy sem volt, pedig azok még mindig nagyot szakítanak ám! Nekem sajnos az újabbak nem tűnnek olyan “egyből ragadónak”, brutálisnak, inkább csak a mélyhangok erejét próbálják kihasználni, mintsem az ádáz ritmizálásét. Én többet vártam, de másoknak nagyon tetszett, ez van…

Jött a Mantra. Őket minden nap meg lehetett nézni a Krishna sátorban, kegyetlen hosszú brutál Hare Krishnázások voltak ezek, hahaha. Itt főleg a lemezeikről nyomtak és nagyon élvezetes, változatos volt a programjuk, így, a számok ismerete nélkül is. Besegített néha Csató Peti is, főleg az új dalokban, amelyek nagyon brutálisan szólaltak meg 2 gitárral. Volt Kowalsky a Black-Outból az Ugyanúgy, mint régebben, de a legsúlyosabb az a szarrá varrt Krishna vadállat volt, aki a végén azt az ősklasszikust mosholta/őrjöngte/üvöltötte végig. Iszonyú durva volt látni ezt a kigyúrt, tetkós, csuklószorítós kopasz vadállatot. Ő Krishna melyik reinkarnációja lehet, basszus?
Sajna Mantráéknál támadt egy-két technikai gond (az énekmiki végig gerjedt, valamint a gitárokat elfelejtették lejjebb hangolni Csató szintjére, de aztán újra kezdték a nótát, hehe), de ettől eltekintve érdekességnek nagyon ott volt, olyannyira hogy elhatároztam kazijuk/CD-jük beszerzését, de krishnás nem leszek… húsevés kizárva?… szex csak gyereknemzés céljából?… kizárva!

Jaj, aztán volt Cadaveres De Tortugas is. Ha a Summer Rockson nem tetszettek nekem, akkor most kétszer annyira nem, és mégis kétszer annyian beindultak rájuk. Fúú, nekem az ő muzsikájuk, hát nem tudom, túlontúl egyhangú, kicsit tucatok nekem ez a masinhed-szerű riffek. Egy Davidianre bármikor beindulok, vagy egy Thousand Lies-ra, sőt még egy Bulldozerre is, de egy Castaway-re, Pintar De Verde-re nem. Hogy van ez? Nem tudom, de ennél nekem több szín szükséges. Pedig tök szimpatikus a csapat hozzáállása, lelkesedése, pláne amit elértek szerzői kiadás szinten, de ezt nem kajolja a gyomrom. Pedig aztán ezerrel lengtek a bakancsok a fejek fölött a bulijuk alatt, de ezek az öncélú, papolós átkötések, “Fakk Júk” ezek nem fogtak meg. A kongást/perkást abszolút nem lehetett most hallani. Sajnos…

Na de a Neck Sprain! Hogy is van ez? Ők meg csak hárman vannak? És mégis, ahogy röffentek azok a riffek, na igen valahogy így kell ezt. Ők már nekem is bejönnek. A dobos nagyon húzós, az énekes frontember és király a hangja. A gitáros Janó Misi szólózik és jól! Ez király. Na szóval ők hihetetlen változatosan nyomják ugyanazt a fajta HC-vel meglegyintett extrém metalt, amit a CDT. Nem csak 4/4 van különböző tempókban, van itt 6/8-os blúzos húzás, meg minden, sajna számcímeket ittend nem tudok mondani, majd egy év múlva, ugyanis szerintem ők kötelezők (főleg nekem, mert ugye nem hallottam még lemezen őket). Ha lehet a hangulat még inkább plafonon volt, mint a CDT alatt, nálam mindenképp!

Ezen a napon a Destruction volt a főzenekar a Metal Hammer Színpadon, akik ugye minden germán thrash zenekarok között mindenképpen a dobogón vannak. Régebben nem értettem mit esznek rajtuk, mert ugye első dolgaik hangzása nem az igazi, meg nekem az ének sem igazán tetszik rajtuk, de amióta visszatértek nagyon bírom őket hallgatni, főleg az Abyss stúdiós csodahangzás miatt. Gyűltek is jelentősen a régi idők emberei, előkaparták a levágott ujjú, kinőtt farmerdzsekiket, amin 3 név állt tollal ráfirkálva: Sodom, Kreator, Destruction - néha egy-egy Assassin (tényleg volt ilyen is, sőt egy Protector fanatikussal is találkoztam!). Hát igen, a régi higítós évek.  Sőt, ilyen beszólást hallottam: “Gyermekkorom kedvenc zenekara” hahaha. Szép gyermekkora lehetett…
Szóval kételkedtem a régi nótákban, de aztán amint megszólaltak, már tudtam mi lesz ez. Adrenalinbomba, a színtiszta pőre agressziót hozta elő mindenkiből Schmier és csapata. A doboknál történt változás náluk az utóbbi időben, de ha jól tudom egy death metal zenekarból szerválták az új tagot, és azt kell mondjam nagyon dinamikus volt. Sőt, több mint az, mert olyan tempót diktáltak a nagy “öregek”, hogy félelmetes miképp bírta a dobos. Ezerrel ment a tuka-tuka, főleg az ilyen számok, mint a Nailed To The Cross, Bullets From Hell az újabbakról. Ezekre gyilkolni lehet. Aztán amit Schmier összefutkározott ebben a tempóban a három mikrofonnál (kettő szélen, egy középen) ahhoz is kell kondi. Az All Hell Breaks Loose-ról volt a vadállat Machinery Of Lies, a még vadállatabb The Butcher Strikes Back, valamint a legnagyobb vadállat Tears Of Blood, aminél úgy döntöttem be kell mennem a dühöngőbe, itt már nem bírtam cérnával. Aztán csak jöttek-jöttek a túrások: Thrash ‘till Death, Total Desaster, Mad Butcher, Antichrist. Lassan majdnem kómába estem, mert ilyen állapotban ez bizony az én antitestemet is megviselte. Légszomj ezerrel, így a Bestial Invasion-szerű régi klasszikusokat csak tátott szájjal lestem (szó szerint), aztán a végén még visszajöttek egy ‘ploited feldolgozással a Fuck The USA-vel ami ugye elég sok embert megmozgatott, ilyen óóóóóóózós refrénje van, tudjátok. Mike haján is csodálkoztam ugyanaz az ős-thrash bongyor, mint ami a Moby Dickes Smicinek is volt az Ugass kutya idején, de ezt az öreg fószer valahogy megőrizte, hahaha. Tök szimpatikusak voltak a “metal lives” szövegek, de a néha a spontán “thrash metal” kiszólások is Schmiertől. Nagyon előkelő helyen végzett a Sziget top 5-ömben ez a buli, mert hihetetlen energiákat szabadított fel összetákolt szervezetemben.

Ilyen hirtelen intenzív energia-felvétel és leadás után totális kimerülés lett úrrá rajtam, el is hagytam a terepet egy kis időre, így a Superbutt teljesen kimaradt.
Az Actionra direkt visszamentem, de már csak keverőnél lévő rácsra támaszkodva bírtam. Tök jó feelingű bulit nyomtak, ahol régebbi Sex Action számok (amire emlékszem: Ördög vonata, Valaki vár, Mocskos élet, Vörös a szád) éppen úgy terítékre kerültek, mint a modernebb Hetedik, meg a félmodern Összeomlás/Terror éra dalai (ezek biztos, hogy voltak és átjutottak az amnézia szűrőjén: Összeomlás, Mindenki megdől) valamint természetesen a legújabb szex eposzok.  Nekem főleg az ősklassszikusok meg az újabb mocskos nóták jöttek be. Marha szimpatikusak voltak a szokásos puncivadász szövegek, de legjobban az tetszett, hogy mai fejjel és hangzással hallgatva a legeslegelső Sex Action lemez dalai mennyire Cultosak. A lázadós átkötős szövegek néha erőltetettnek tűntek, de amúgy tök jó hangzású, dögös, szikár Action buli volt ez. A régi szövegeket meg még ma is fújja kívülről mindenki (ez a mindenki most 3/4 sátor volt ám!)

A Pavelka Gyuszi (ex-Akela szólógityós) fémjelezte Horda tavaly vaddisznó volt, ezért gondoltam kivárom. Zenéjükben az egyszerűbb Sepus bordatörések ugyanúgy megvannak, mint a bonyolultabb, egészen bonyolult ritmusú agyahagyások. A hangzásuk is vadállat volt (köszönhetően az 5150-es gitárerőlködőknek) és túrtak rendesen a színpadon, csak ilyen hajnal 2-3 (csúszás) tájban. Az énekesük is szimpatikus volt, de sajna ha az első 2-3 számnál tovább maradok ott helyben dőlök össze vagy utolsó erőmmel elvánszorgok a sátorig, én ez utóbbit választottam… Amit hallottam az zeneileg teljesen profi és meggyőző volt, de az átkötő szövegek bizonytalanok és esetlegesek, mondjuk másrészről viccesek és őszinték voltak.
Ja, hát ez nem sok, de ezen egy csomót gondolkodtam akkor a sátorig vezető úton, hahaha. Már pitymallott…

5. nap
Augusztus 4., vasárnap

Mivel ilyen “korán” lefeküdtem előző nap, így a vasárnapot viszonylag friss és tiszta aggyal nyitottam, amelyet viszont a többiek hatására hamar el kellett kezdeni lebutítani.  Nem bántam a dolgot, mert ezen a napon már kezdtek elszállingózni az emberek, s ezzel valami különleges “vége” hangulatot teremtettek. Másrészt meg ez a nap a számunkra legérdekesebb MH Színpadon elég punk-centrikus volt, amely stílus engem valahogy sosem fogott meg, valamint a főbandák - Doro és Blaze - sem igazán villanyoztak fel. Szóval este hétre estünk vissza a Sziget területére az addigra már törzshelyünknek számító közeli késdobálóból. Azért e késői időpont, mivel ekkor kezdődött a Tilos Rádió Sátor szokásos évi Örök Kárhozatra Ítélve fesztiválja, ami végül is a Gorezone műsort hivatott képviselni. Általában hatalmas vérhányó bulik vannak itt, s bár a tavalyi nekem nagyon nem jött be a szar hangzás miatt, de idén újra bizakodva vágtam neki a pokoli kalandnak. A fellépők általában a magyar underground death metalból kerülnek ki, de mindig van egy-két külhoni, főleg környező országbeli death/grind hírhedtség.

A Malediction végére értem vissza, mivel sajna túlértékeltem az időegység alatt megtehető úthosszúság nagyságát.  Éppen a Children Born Of Hate ment az Eritis Sicut Deus kazi EP-ről, de nem ismertem volna fel, ha nem mondják be. A hangzás megint eléggé értékelhetetlen volt. A lábdob csettegése ezerrel hallatszott, magasan zizzent a gitár, meg dümmögött, de a dög sajna nem volt az erénye, ahogyan a tisztaság se, ennek a hangorkánnak, ami a színpadról jött. Az “új” énekes Dinnyés István hangja nagyon jó, a hörgős részek nagyon határozottak, változatosak és brutálisak és a Terdik Zoltán ex-énekes által behozott dallamok nála nem hamisak, szóval ez jó jel… Sajnos túl sok mindent nem hallottam az előadásból. A színpadot jól betöltötték a srácok, de éppen lejárt a műsor mire idecsöppentem…

Aztán jött a Diafragma romjain alapuló Gholgoth. Az ő kiállásuk abszolút meggyőző, s bár a lemezüket nem hallottam, jófajta svéd black metal ez, amolyan Marduk/Abyss stílusú dara, néhol kifejezetten kellemes Dissectionös dallamokkal (persze akusztikus részek/szólók nélkül), de mindig a puszta gyűlöletre és sötétségre apellálva. Náluk a kásás hangzás nem vett el annyit a produkcióból, sőt inkább plusz atmoszférával és nyersességgel ruházta fel azt. Így ismeretlenül is istentelenek voltak, az egyike voltak azoknak, akik a legjobban tetszettek az este folyamán.

A másik ami nálam nagyon betalált a Witchcraft helyett fellépő Neochrome volt. Ők ugye a Carbon Cage nevű progresszív extrém metal zenekar romjain alakultak. Énekesük Mányák Péter showlevezénylésén ez teljesen meg is látszott. Hihetetlen frontember, értelmes átkötőszövegekkel, itt-ott Tompa Lindberg mester nagyon-nagyon régi At The Gates időkben aktuális kiállására emlékeztetetve (szögecses csuklóvédők, fonott haj). A zene is hasonló. Végül is benne van a régi ATG feeling (ismétlem nem a Slaughter időszakos inkább a The Red In the Sky is Ours/With Fear I Kiss… körüli) és ezt néha felváltotta egy kis Dissection-szerű dallamos black érzés, de náluk azért jóval idegbetegebbek, az ének mélyebb hörgés. Tisztábban szólt a cucc, kezdtem is beindulni, főleg, hogy egy feldolgozás is előkerült a Morbid Angel kettesről, mégpedig a címadó: Blessed Are The Sick, persze furulyaszóló nélkül. Jól nyomták a srácok és előrébb egészen élvezhetően szólt. Gáz amúgy, hogy az alapokból jobban szólt volna az egész… Nekem ők jöttek be ezen a minifesztiválon leginkább.

A cseh Iscaarum elég hírhedt a death metal undergroundban, de főleg megjelenésükről, mintsem zenéjükről. A Szigeten sok helyen láttam a perverse grind/black címkét nevük mellett a hirdetéseikben, de mivel már volt “szerencsém” őket élőben megtapasztalni, tudtam mit jelent ez. Nem tudom, hogy sokan ezt hogyan képesek elviselni amúgy. Mert ez hót primitív grind zene, jó buta színpadi kellékekkel: hegesztőszemüveg, szado-mazo maszkok, bőrnyakörvek, szigszalag, meg ilyen-olyan egyéb szegecselt SM cuccok, meg tudom is én mi. Mintha csak el akarnak fedni azt, hogy egyszerűen szarok. Ezen nincs mit szépíteni, az ilyen nekem már nem esik bele a zene kategóriába. A black metal sokkal fennköltebb stílus, a death metal nagyobb zenei tudást igényel és igényesebb megszólalást, precizitást, ez meg itt csak egy nagy grind csapkolódás volt. Semmiképp nem összetévesztendők a hasonlóságok, még ha nem értő füleknek vajmi kevés is a differencia.

Gondoltam magamban majd Gutted megmutatja, hiszen ma ők a legnagyobbak death metalban itthon. De sajnos most csalódtam bennük. Igazán nem is bennük volt a hiba, mert hallhatóan precízen nyomták az állatságot, mentek ám az ezer töréssel fűszerezett death metal DALOK! Igen dalok, és ezt a lemez ismerete nélkül is fel lehetett fogni! Mert ez bizony ésszel felépített zene, az minden ízében hallatszódott. Faszán ritmizált hörgés és dob, kegyetlen ritmusváltások, középtempós vagy lassabb zúzások jellemzik zenéjüket. A gond az, hogy az ő precíz, minden kis részletében okos zenéjüket tette leginkább tropára a szar hangzás. A gitár most OK volt, de az ének torzult, a dobból meg a pergő nem hallatszódott, és ez minden blastbeatek, és tuka-tuka ritmusok halálát jelenti, akármilyen jól is nyomják. Ugyanis ezeknél a részeknél - ami itt ugye elég szép számban előfordult  - totál leült az egész, mintha csak a lábdob meg a cinek valamelyike szólt volna mérő gyanánt. Jaj, miért nem kaptak ők lehetőséget legalább a MH Színpadon? És miért szólt pl. a Bahia Színpadon a Korog olyan kristálytisztán? Miért nincs értő fül?
A másik észrevételem az átkötőszövegek komolytalansága. Értem én, hogy ők nem azok a leszegett szájú, hollófeketére festett hajú spirituális utazók, de azért az “arról szól a szám, hogy jön a faszi és felboncolja a nőt” jellegű dumák elég zsérnek tűntek. Akkor ilyet inkább ne…

Na mindegy… annyira elkenődtem, hogy a szlovák jófajta death/extrém/hardcore vegyületből egyre inkább a primkó hardcore/grindba tartó Suffocate-re már nem is voltam kíváncsi. Gellérték tavaly is csalódást okoztak, sőt, évközben is láttam őket és akkor se tetszett ez a hajdani nagy reménység, áhhhh, változnak az idők… Elhagytam ezt a sátrat s bánatom hamar elszállt, amikor átgondoltam, hogy végül is a magyar zenekarok lealázták most a pár külhonit, ha a Gutted nem is tetszett ez alkalommal annyira.

Elbandukoltam a Sziget átellenes szegletébe bújtatott Metal Hammer Színpadhoz, mert mondom milyen már ez a Doro nagyi. Na, de őt lekéstem és már a Blaze kezdődött. Ekkor fogtam padlót emberek! Most vagy a miatt, hogy olyan gány volt a Tilos Sátor hangcucca és az már kiölt a fülemből minden nem értékelhető rezgéshullám felfogót, vagy nemtom, de olyan erővel röffentek meg ezek a számomra tök ismeretlen Blaze nóták, hogy az hihetetlen. Hasonlításként Dickinson két utóbbi szólólemezét és Halford anyagait tudnám felhozni a hangzás milyenségére. Ultramodern formába ágyazott tradicionális és jobbnál jobb dallamokkal telepakolt számok sorjáztak itt kérem. A fickó nekem mindig szimpatikus volt, főleg azért, mert azt a 2 Maiden albumot, amin énekelt, valami sötét érzéssel ruházta fel, kétségtelenül kizárólag a mélyebb és a közepesen magas tartományokban működő hangja miatt. Az E-Klubos tömegnyomor koncerten is hihetetlen energiával vezényelte a “sót”, de itt aztán szétszedte a színpadot. Felmászott a reflektorállványra, volt a gitáros nyakában, térdelt a közönségen, mindenhol ott volt ez az apró termetű, de izmos manusz. K...rva jó bulit nyomott, amit 3 Maiden “nem éppen klasszikussal” is erősített, az egyik a Virus volt a Best Of The Beast válogatásról, kettő meg a Virtulal XI-ről: a Futureal (amit a Maiden is nyom a mai napig) és a When Two Worlds Collide. Ha engem kérdeztek, akkor leginkább nem Blaze volt az oka a Maiden mélypontjának, hanem a szerzői válság. Mert azokat az egyszavas, unalmas refréneket bizony Steve Harris ötölte ki - főleg ha szerzői listát megnézi akárki - a két vitatott albumon. A játszott Vasszűz számok amúgy frenetikus plusz energiát kaptak a bomba hangzástól. Persze ehhez kellett a király zenészekből álló gárda is. Mindenki isten volt a hangszerén, kiállásukban abszolút a modern rocker és az ősheadbanger határmezsgyéjén mozogtak. Rohadt szimpatikus volt az egész banda, a zene, meg főleg Blaze, és a közönség nagyon vette a lapot, csak úgy kígyózott a sor a dedikáláson. Új király banda született! Abszolút beszerzendő mindkét albuma!

Sajna utána totál leült hangulat, már ami az én társaságomat illeti, amit a Hooligans koncertje idézett elő. Őket nagyon kiherélte, hogy meg akarnak felelni a hazai mainstreamnek. Fú, nem is bírtam sokáig nézni, nem csoda hogy Ördögh Csipa a Dirty Dance-ben is nyomul. Nem tetszik ez nekem…
Kinéztem magamnak még a Watch My Dyingot, de éjjel 3-ig kellett volna fennmaradnom és sem a Hooligans energiaitalként nem funkcionált jól, sem az addigra már a beleimet teljesen hazavágó piroscímkés sör speciálisan legyengített verziója. A Born 33-at még elkezdtem, de a Jelenések Könyve 33 c. számnál nem jutottam tovább, pedig ez az első volt. Mivel sehonnan nem kaptam semmiféle támogatást, hogy maradjak még, bulizzak, ezért úgy kolbászoltam el a sátorig és reggel azon vettem észre magam, hogy cipőstől/ruhástól ébredek az egymilliárd fokban.

6. nap
Augusztus 5., hétfő

El is mentem fürödni… Na nem ám csak ezen a napon!  Hanem minden nap - na ez meg már gáz, mi?  -, de ezen a hétfőn felettébb szükségét éreztem a jéghideg fürdőnek, mert agyvizem már a forrási hőmérsékleten bugyogott.

Hamar kezdődött a nap, mert a holland The Gathering már fél öttől bevette a Nagyszínpadot. Előtte még gondoltam elfutok a MH Színpadra, hogy legalább belepislantsak az Eclipsbe, de aztán letettem róla, s jól döntöttem, mert elmaradt, sőt az utánuk kiírt Agregator is jól késett, így kialakult egy másfél órás csúszás, ami miatt egész nap időzavarban szenvedtem (ja, hát aki a Metal Hammer Színpad programjához igazítja az időérzékét…). Szóval The Gathering… Ők számomra azok, akik a legcsodálatosabban játsszák ezt a fajta atmoszférikus, szomorkás stílust. Az a jó bennük, hogy nem az a kikent-kifent, fekete ruhás gót brigád, hanem igenis életigenlő, mindenre rácsodálkozó, amit játszanak.

Gyönyörűséges az egész, persze főleg Anneke hangja miatt, de ebben az is közrejátszik, hogy a zenészek is abszolút feelingből nyomják, mivel nem az igazán túlképzett fajtából valók. Az utóbbi idők gitárszegényebb anyagai (bár az If_Then_Else az nem is annyira az) egy szélesebb közönség előtt is meg kellett volna hogy nyissák a kaput, ám ez nem így történt, mert ezen lemezek minden eddiginél mélyebb tartalmat közvetítenek, főleg a személyes kedvencem, a How To Measure A Planet. Az egyszerűen csodaszép. Amikor felmentek a színpadra hatalmas rivalgás fogadta őket (és nagyon a stílushoz hűséges/lojális közönségtől, ugyanis pl. Szub bész monsztert lehurrogták a napi program ismertetésénél ), de a tömeg csak a keverőig tartott. Belevágtak, egyből egy új számmal (a még meg nem jelent lemezről), ami nem éppen az a beindulós fajta, inkább elszállós, így következtek sorra a melankolikusabbnál melankolikusabb dalok és fokozatosan indult be a műsor. A kiállással biztos nem győztek meg sok embert, a gitáros valami fénylő ezüstszínű inget hordott, a többiek rövidgatyában, Anneke meg hót hétköznapi joggingban meg topban (kis lötyögősebb hassal), de így is varázslatos mosollyal az arcán, nagyon kedves és őszinte volt végig. A zene meg… hát az szavakkal leírhatatlan. Aki nem érzi át az ilyesmit, az szerintem nem is bírta végig, mert alig volt dzsüdzsü. Szinte végig lehetett lebegni az egészet (hollandok ugye … ), olyan dalok repítettek, mint a Marooned, a The Big Sleep, Great Ocean Road, Nighttime Birds, Strange Machines, Leaves, Amity, Saturnine, és volt 3 új nóta is, a régebbi daloknál kivétel nélkül elszállósabbak.

Tombolni éppen nem lehetett, de a zenét érezni igen (meg azt a fura zöldes szagot is valahonnan, szinte mindenhonnan, hahaha) és fenséges volt az utazás. Amikor földet értem hihetetlen látvány fogadott: a Nagyszínpad előtti hatalmas tér fullon volt emberekkel. Hát ilyen nincs, azt hiszem így kell meghódítani a közönséget. Nem volt semmilyen allűr pedig, semmi nagyképűség csak zenefolyam, amely még átkötőszövegekkel is alig volt megszakítva csak néhány kedves, pöszés “thank you so much”. A klub bulijaik eddig jobban bejöttek, de azért az is hihetetlen, hogy ennyi ember egyszerre itt volt s magában szállt erre a kis időre, repült az időben, térben, űrben majd földet ért újra. Gyönyörű!!!

Nightwisht én nem szeretem annyira, viszont elismerem hogy zenéjük igényes, különleges és a jóval metalosabb és nagyobb közönségbázis (bár kevesebb új embert vonzottak később, mint a hollandok) is árulkodott a koncert előtt az elkövetkező nagy sikerről. Amit én hiányolok bennük, az pont az a mélység, ami a The Gatheringben megvan és ez itt is nagyon lejött. A Nightwish fagyosabb, agyasabb, nem annyira szívből jövő. De végül is nagyot zúztak. Fura, hogy ezt mondom, mi? De ezen a Nagyszínpadon végre nagyon döngött a gitár, a lábdob és a billentyűk is helyes arányban voltak, nem úgy, mint tavaly a MH Színpadon. Ők is játszottak egy jó kis besztoffot szintén, új dalokkal megspékelve, melyek közül az első mindjárt nagyot szakított, lábdob/gitár összjátékával, amelyet mocskos jól ellenpontozott Tarja, operaénekesnőket maga mögé utasító hangja.  Ő is közvetlenebb annál, mint ami a fotókról lejön. Nem annyira kikent, úrnős, sokkal természetesebb koncerten. Volt Stargazers, Beauty And The Beast, Wishmaster, The Kingslayer, Over The Hills And Far Away csak, hogy a legnagyobbakat említsem és az új bőgős hangja is jól debütált itt Magyarországon, az énekes részeknél jó karcos, férfias a hangja, néha meg klafa károgós, ráadásul a fószer jóval metalosabban/rock’n’rollosabban néz ki, mint a többiek, amivel nagyon szimpatikussá vált számomra. A végére én is előrementem, mert a dögös metal alapokat nem lehetett csak úgy álldogálva kibírni, főleg ezeket a málhás döngöléseket. Jó volt most látni őket, tavaly nem tetszettek ennyire. Azt hiszem az új anyagot is beszerzem, csak meg ne unjam 4-5 hallgatás után, mint az eddigieket. Mivel a két hátralévő rap világszupersztár (Sub Bass és Jovanotti) nem érdekelt, ezért újra ezer mérföld gyaloglás következett a Metal Hammer Színpadhoz, de előtte persze hűsítő és zsebkendő magamhoz vétele, sürgős esetekre.

Emitt éppen a Nemesis fejezte be ténykedését, nagyon jól szóltak és állat az új énekes, kár, hogy megint lecsúsztam valami jóról. Aztán jött a Da Capo. Régebben láttam őket még, azt hiszem anno a Strong Deformity-vel túráztak a Racket idején, meg a Töredékek c. demójuk meg is van, és már akkor is tetszettek, de ezt nem vártam. Hű de jó zúzós ez az alapvetően progresszív banda! Végre nem a bonyolult témázás a legfőbb cél, hanem az ízlésesen technikás riffek és a jó dalok. Phaistos című lemezük azonnal beszerzendő számomra (ja persze, ezt is kihagytam). Valahogy az elmúlt évek magyar metal lemezeiről lecsúsztam. Talán utoljára a Testimony lemezt vettem meg… hmm érdekes, de mindegy. Nagyon nagyot alakítottak és bár nem azok a színpadot hétmilliószor körberohangászó típusok, de azért a játékukat nézni is élmény volt, én persze főleg a gitáros témái között élvezkedtem. És akkor jön az, amiért a Shock! olvasóinál abszolút lehúzhatom a rolót.  Be kell vallanom, hogy ha van külföldi, nagyobb nevű metal banda, amelynek zenéjében abszolút nem mozgok otthonosan, akkor az a Savatage. Gőzöm sincs miért, de egyszerűen egy lemezük sem jutott el hozzám az évek során, és nem is éreztem késztetést, hogy beleássam magam a zenéjükbe, de olyannyira nem, hogy szerintem életemben kb. 2 számot hallottam tőlük, az egyik a Handful Of Rain volt a másik meg, fűha, annak még a címét sem tudom. Biztos van mindenkinek ilyen legendás zenekar az életében, amit nem ismer, na nálam ők azok… És mekkora hiánya ez a gyűjteményemnek, emberek!!! Amit itt hallottam, az valami olyan nyers, de progresszív elemekkel is megtűzdelt, teljesen kidolgozott, de karcos és sötét, misztikus metal zene, amit egyszerűen nem lett volna szabad kihagynom! Remélem volt ott más is tőlünk, aki számcímeket sorolhat vagy megmondja, hogy elrontották itt meg ott, én nem tudom, engem egyszerűen levettek a lábamról így ismeretlenül is. Olyan fémes zene ez, amit soha nem fog ellágyítani a billentyűs betét, pedig van benne, mert ezek bizony METAL riffek, nem úgy, mint egy-két európai gitár-Abba zenekarnál. Hihetetlen. Tök ismeretlenül is végigheadbangeltem a koncertjüket… Szavakba foglalhatatlan!!! Ekkorát vétkezni!!! Remélem lesz, aki megbocsát! Mivel másnapra a legutóbbi fenséges lemezével a brutalitáshoz visszatért Kreator volt beígérve, így a társaimmal úgy döntöttünk eltesszük magunkat szebb napokra, és erőt gyűjtünk a Teremtőhöz. Még nézegettük ugyan a P. Box-ot, meg a manapság jóval súlyosabb Black-Outot, de mivel érdemi emlékeim nincsenek róluk, így róluk most inkább nem írnék, pláne nem az utánuk következő zenekarokról, így is csoda volt, hogy még talpon voltam, elvégre a hatodik napon már 7 nap bennem volt.

7. nap
Augusztus 6., kedd

Hát igen a legszomorúbb, az utolsó. A végkimerülés határán még egy hatalmas buli, egy búcsúcsók a rendezvénytől. Ekkor sajnos a hangulat már nagyon letargikus volt, elvégre innen az abszolút csúcspontról visszatérni a hétköznapok gyötrelmeibe, hogy azt ne mondjam a munka sötét pöcegödrébe, az valami félelmetes depresszív hangulattal ruházott fel mindannyiunkat. A sátorszomszédainkra való utolsó pillantás fájdalma, hiszen lehet, hogy már hajnalban útra kelnek, és persze előkerülnek az első napok kegyetlen emlékei.
Szóval az utolsó napon már szinte minden percet meg kell becsülni. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - jól lekéstem a Polly Is Deadet, pedig stoner riffjeik már a sátron kívülről is jól szóltak, kár értük, utoljára úgy 3-4 éve láttam őket.

Aztán nagy meglepetésre bejelentették a Mindcrime feloszlását, mégpedig Kronavetter László, aki azóta a Hybridben penget. Igen, ők is játszottak. Nu metal ez, de régi ismerősökkel, pl. a Subjectből. Meg aztán nem mindenkinek adatik meg, hogy kétszer játsszon Szigeten, mert ugye ők valamelyik nap a magyar zenetévé Tálentum Színpadán is húzták. Amikor nekiestek azt gondoltam: “igen-igen, valahogy így kell ezt csinálni!”. Ugyanis az itt fellépő nu metal bandák közül ők nagyon értették a dolgukat. A riffek húztak ezerrel, a gitárosok látványosan hajlongtak, az énekes is jó és remek frontember, értelmes gondolatokkal. Ami külön plusz pont, az a riffekben rejlő, néha egészen a Downra emlékeztető feeling volt, meg a döngölések is eszesebbek, feszesebbek voltak, mint a többi hasonszőrű brigádnál. Elementáris erővel szóltak amúgy és ehhez képest még mindig visszafogottnak tűnt a látvány. A közönség viszonylagos halovány lelkesedése is egy kicsit frusztrálta őket szerintem, de fel a fejjel, lesz ez még így se! Nekem nagyon bejött!

Aztán a Mood halálával kedvenc magyar zenekarommá előlépett Newborn következett! Az ő koncertjeik mindig nagyon lendületesek, a színpad majd szétszakad alattuk, és Jakab Zoliból pedig annyira sugárzik mindig az elszántság, lelkesedés hogy az félelmetes. Zenéjük szerint ugyan a hardcore színtérhez sorolják magukat, alapvetően egy egyszerűsített, de több témával dolgozó, billentyű nélküli, de gitárszólós(!) Dark Tranquillity felé tendálnak, itt-ott hc-s punkos dallamos énekkel. Imádnivaló! S amennyire brutális, annyira szép is egyben, a pozitív energia, amit sugároznak, az pedig leírhatatlan! Haverjaimmal el is kezdtük a mosht az olyan számokra, mint a Difficulties Of Crossing A Border (amely bármely magyar zenekar külföldön játszani, vagy lemezfelvételt készíteni szándékozó szívéből szól), Citadels Burning, Prometheus (a zseniális dallamos ének nélkül sajnos), All Roads Lead To Rome, Dead Poet Society. Fenomenális klubhangulatot varázsolt a közvetlenül a korlát mögött rohangáló Jakab Zoli vagy az ördögjeleket dobáló basszeridióta Máté. Nagyon jó érzés volt látni, hogy a két tábor (metal/HC) mennyire egyesült ezen a bulin, rengeteg metalos arc jött előre headbangelni. Állat volt. Azonban a nagy eufórikus hangulat megfagyott, amikor bejelentették feloszlásukat. Na ne már! Újabb király magyar bandával lettünk szegényebbek, de még milyen királlyal! K...rva élet, hogy megint ezt kell mondanom, de: RIP!!!

Az amerikai The JJ Players Club helyett a szintén amerikai, de általam kissé jobban ismert Undying lépett fel. Ők is azt a fajta svéd metal/HC vegyületet játsszák, mint azt egyre több felbukkanó csapat teszi odaát, gondolok itt a Darkest Hourra, a Shadows Fallra. Különlegességük, hogy ők nem feltétlenül eszeveszett tempókban gondolkodnak, illetve az, hogy új énekesük egy fiatal lány, aki csak úgy ontja magából a brutális hangokat. Ne úgy képzeljétek el, mint Angelát az Arch Enemy-ből, hanem mint egy 16-17 éves kinézetű törékeny, rövid hajú lányt. Elképesztő. Amúgy a zenekar is rendes megoszlik náció és korosztály szerint, hiszen van itt Hawaii típusú aloha legény, a dobosuk meg egy kamionsofőrnek tűnő idősebb, bajszos fószer. De nagyon nyomták az állatot. Én egy EP-jüket ismerem - azt se annyira -, de igazán meggyőzőek voltak, remek színfoltja a napnak. Kellemes dallamok, de iszonyatosan durva mázzal nyakonöntve. Profi.

A Blind Myself sem fogott meg igazán a Summer Rocks-on, ezért nagy várakozással néztem elébe, hogy hátha itt majd fedett körülmények között nagyot üt a zenéjük. De sajnos nem ez történt. Az eredmény: még nagyobb zaj, még hangosabb üvöltés. Megkérdőjelezem, hogy a gitáros mit játszik, vagy játszik-e valamit, ugyanis semmit, de semmit nem lehet kivenni, csak néhány döngölést. Lehet, hogy ez polgárpukkasztás, de engem se nem pukkasztott, se nem sokkolt, egyszerűen unalmas és szürke volt egy idő után. Léptem is…
...inkább beszélgettem egy-két tufa ősthrasherrel az Exhorder és az Exodus erényeiről.

Remegve vártam a Kreatort…
Régi vágyam volt, hogy a zenekart olyan korban lássam, amikor újra megbecsülik zenéjét és múltját. Elvégre milyen klasszikusokat gyártottak már: Pleasure To Kill, Extreme Agressions, Coma Of Souls és most végre az új lemez is dagadó mellel helyezhető ezek közé a polcra. A szép számmal összegyűlt közönség minden pillantása arról árulkodott, hogy valami hatalmas készül, ugyanis minden kis fénypróbára beindult a Kreator, Kreator kórus. És igen, elkezdődött, már az itt intróként játszott (!) dallamos gitárinstrumentalizmus, a The Patriarch is kellően fémesen, tisztán dörrent meg és gyönyörűen szóltak azok a szenzációs harmóniák, amik az új lemezt jellemzik. Ebből úszott ki a Violent Revolution már-már klasszikus középtempója és egyből beindult a tombolás, először ez a kicsit visszafogottabb szám csak fejvesztett headbangelésre ösztönzött mindenkit, de ahogy fokozódik a nóta, a kétlábgépes részek beindulásával egyre hatalmasabb erő áramlott a színpadról, “élvezet a gyilkoláshoz”.  

Aztán a Reconquering The Throne frenetikus hangorkánja szakított szét, és itt már beindult valami olyan vad keménymag, amilyet eleddig még nem láttam. Még a Destruction szombati energiafelszabadítása is eltörpült e mellett. Majd a csak hátulról megvilágított (akiknek ezáltal csak a körvonalaik látszottak, fekete árnyként voltak előttünk) zenészek belekezdtek az Extreme Aggressionsbe. Aki itt nem érezte a címben foglaltakat az süket vagy popper.  Nem hittem volna, hogy agressziót így elő lehet csalni emberekből, főleg ilyen hatásfokon, olyan mosh, pogó indult be, hogy az félelmetes. Szerintem Mille is el lehetett ájulva, mert folyton mondogatta, hogy ez hihetetlen. Aztán volt itt még All Of The Same Blood az újról, a hihetetlen dallamos középrésszel, ami hol az At The Gates-t hol az In Flames-t idézi (igen-igen Mille maga is bevallotta a svédek hatását az újkori hangzásukra) basszusváltásai miatt. Meg a zseniális Servant In Heaven-King in Hell, ami egy csipetnyi a Death-es hatást is tartalmaz. Aztán People Of The Lie, Renewal, Phobia, valami általam kevésbé ismert újabb kori lassabb téma, majd a valódi tőrök a régmúltból a Terrible Certanity, a Pleasure To Kill, Flag Of Hate (Ventor énekével), majd még régebbről a Tormentor és végül végső döfésként a lelkek Kómája fűrészelte el artériánkat. Eszméletlen volt, hogy milyen erővel dörrent meg ez a több mint egy évtizedes nóta, a bejárattól rohantam vissza az első sorba egy kis léggitár/pogó/headbang egyvelegre. Ilyen modern hangzással abszolút a Heartwork korabeli Carcass-t idézte súlyosságban. Gyilkos és kegyetlen, ez a két szó jellemzi legjobban a Sziget utolsó számottevő külföldi fellépőjének műsorát. Azt hiszem itt mindenki kiadhatta magából azt az elkeseredettséget és dühöt, ami amiatt tört rá, hogy ez már az utolsó nap e szent helyen.

A Kreator után a Moby Dick következett. Nem tudom mennyire volt értelme visszatérésüknek új dalok híján. Ők nem azért oszlottak föl, mert nem volt közönségük, hanem mert terméketlenné váltak, kimerültek, így most kicsit megkérdőjelezem a visszatérést. Azért mondjuk jó volt hallani, ilyen sounddal (más magyar brutál banda itthon nem szól így) és ilyen dobolással (Bertalan Balázs: Isten!) az olyan klasszikusokat, mint a Good Bye, Beteg a föld, Kiképzés, Körhinta, Bűz van, Múló álom, Ugass kutya, Rossz helyen, Politikus, vagy az elmaradhatatlan Hobo feldolgozás a Gazember, valamint a Keresztesvitéz. De szerintem elhelyezkedésük indokoltabb lett volna a Kreator előtt, mert az pl. én adrenalinszintemet nem tudták tovább növelni. A magyar közönség persze kajálta ezeket az ősi thrash himnuszokat és együtt üvöltötte őket Smicivel és Mentes Norbi nagyon szépen eljátszott, példaértékűen kigyakorolt szólói is élményszámba mentek. A néző/hallgatósereg visszahívta őket már azután, miután a frontember bejelentette ennyi, nem játszhatnak többet, a tömeg szinte az ajtóból csak visszafordult egyszer egy kis Móóóbi Dikkre, de azért meglátszott a két egymás követő “són”, hogy ki követett kit annak idején. Mindegy, azért jó kis buli volt ez is.

Az utolsó napon még a Sear Bliss-t néztem meg, aztán lelkiekben és testiekben fel kellett készülnöm a legrosszabbra, a hazaútra. Eddig minden évben megnéztem őket és mindig hatalmas várakozással tekintek rájuk a műsoruk előtt, de engem itt a Szigeten még csak egyszer győztek meg, olyan 3-4 éve, abban az időben, amikor a Pokolgép Éjféli Harangját is nyomták. De most lenyűgöző volt amit láttam, hangulatos fények, sötét atmoszféra, átkötőszövegek nélkül és csak ment az áradat. Visszatért az eredeti gitáros is, és így nagyon ütött a régi felfogás. Ezek a vízcsobogást idéző szintihangok igencsak elvarázsolták az ember elméjét. Elnyomták a Pagan Winter demó mindegyik nótáját (az Ancient elejénél a hideg kirázott!), de volt Land Of The Phantoms és Far Above The Trees is, meg egy pár szám Grand Destiny-ről, amit annyira nem ismerek… (nekem az első 3 anyaguk az etalon). Nagyon szépen szóltak, persze főleg a szinti dominált, de alatta a túrás is jól kivehető volt, sőt, végre a harsona is arányosan szólalt meg. Ilyen hosszúságú tételek mellet sajnos idejük szűkösnek bizonyult és alig egy pár nótának tűnt az egész mágia, amit a színpadon véghezvittek. Sok sikert nekik továbbra is külföldön.

Amíg ilyen zenekar képviseli a hazai black/atmoszférikus zenéket külföldön, addig - ha nem is lesznek híresek -, de mindenképpen az igényességéről ismerszik meg a magyar scene. Egy észrevételem van csupán: Nagy András hangja. Ezen még azért lehetne fejleszteni. Igaz, gonosz, de nincs tele azzal az energiával, ami pl. kedvenc death (de károgós hangú) énekesemet Tomas Lindberget jellemzi, de mondhatnám Legiont is a Mardukból. Kicsit a ritmizálás is lehetne jobb és akkor még jobban ütnének az amúgy sem gyermekek kezébe való számok. De hát ki vagyok én, hogy ilyeneket tanácsoljak… A Christian Epidemic-et bár már régóta nem láttam (tavaly a Harag Napján), de most inkább elhalasztottam és inkább róttam még egy pár kört a Szigeten, hátha történik még valami érdekes, de akkor beköszöntött az eső és mindenki sietve pakolni kezdett. Ennyi? Másnap még csináltunk egy kisebb haddelhaddot a Keletiben, mivel lekéstük a vonatot, valamivel ki kellett pótolni az időt. De a hazaúton jelentkezett a szokásos depresszív hangulat, vissza a börtönbe…

Aki nem volt még ezen az európai szintűvé bővült eseményen, az nem tudja milyen élményekkel, mennyi ismerőssel, mennyi érdekes idegennel lett szegényebb. Ez maga a szabadság, aminek elvesztése a legfájdalmasabbak közé tartozik. Jézusom, mennyi történet kötődik ide és milyen koncert- és nem utolsósorban buliemlék töredék él bennem, nem is tudnám őket értékelhetően megfogalmazni, mivel az az atmoszféra hiányzik ma már belőlem, ami akkor azokon az augusztus eleji napokon körülöttem volt. Ez mindent megér, a borsos belépőt, a kivett szabikat, a drága italokat, a port, az izzadást, Toi-Toi WC használatot, a hidegzuhanyokat, a lábgomba veszélyt, a két hetes porallergiát és a két teljes nap alvást utána.

Ez életem egyik legjobb Szigete volt: valahogy minden összejött, jó sátortársak, jó haverok, jó csajok, jó szomszédok, jó zenék, nem annyira jó sör, jó vodka.  Pedig mindig az első a legjobb, de ez itt nem igaz, mindig az utolsó. Hazafelé azzal nyugtattuk magunkat: “Már csak ötvenegy hét” és most már csak még kevesebb, szóval hajrá! Rock ‘N’ Roll!!!

Tóth “Tróger” Balázs

SZIGETI ESZEDELEM

(Avagy: egy koncert mindenek felett)

Nos, az idén is megtörtént.
Ezúttal is szereztünk élményeket, tapasztalatokat. Én leginkább azt, hogy ne reméljem a számítógépes rendszer működését az első napon, milyen érzés józannak maradni egy olyan helyen, ahol hektoliterszám folyik a ser és a bor, valamint ne használjam az amúgy tip-top Toi-Toi vécéket, csak ha már keresztbe tett lábakkal tántorgok.
Szóval az első napon nem jutottam be, miáltal sikeresen lemaradtam a Gamma Ray buliról, amit egyébként nagyon vártam.

Másnap azonban teljes elánnal nekivágtam és be is jutottam a szigetre. Meg is nézhettem a The 69 Eyes fellépését, amitől nem igazán dobtam hátast. Mindig is tudtam, hogy a nagyszínpad nem a metal bandáknak van kitalálva… A koncert hamar unalmassá vált és még az ismertebb, videós nóták sem tudták igazán feldobni a hangulatot. Persze akadt egy réteg, akik örültek a gótikus-sötét hangzásnak: a tizenéves, sikongató kislánykák, akik mind a HIM miatt jöttek és csak “úgy mellékesen” megnéztek egy másik finn bandát is. Az olyan számok, mint a Sleeping with Lions vagy a Gothic Girl sem durrantak nagyot, holott a metal színpadon talán megtalálták volna a maguk helyét. Az énekes Jyrki Type O Negative-os stílusa vajmi kevéssé volt meggyőző, a nagy kivetítő pedig nem sokat javított a helyzeten. Sorry…

A HIM-et nem láttam, elvégre aznap este jobb dolgom is akadt, méghozzá Tobias Sammet és az Edguy. A hangzás eleinte pocsék volt, hiába kezdtek a srácok erős nótákkal, mint a Fallen Angels vagy a Tears of a Mandrake. A Babylon alatt aztán lassan rendeződött az egyensúly és tisztult valamelyest a kaotika.
Nagy mértékben rombolta az összhatást az az idióta SMS tábla, amit kihelyeztek a színpad oldalához. A koncert egész ideje alatt olyan érzésem volt, hogy a “rajongók” egy része fittyet sem figyel az előadásra, csakis azzal van elfoglalva, hogy agyatlan üzeneteket küldjön világgá. Percek alatt kialakult a cenzúrát szapulók köre – amúgy jogosan. Cenzúrázták mindazt, ami a hangzás jogos kritizálását illette, cenzúrázták az Ed-gay feliratokat – viszont véletlenül sem törölték a Bin Laden Rulez megjegyzést. Ezt ép ésszel fel nem foghatom. Mindössze remélem, hogy a “bí” örökre kiszáll a szponzorálásból… Akik mégis a zenét figyelték, azok tanúi lehettek egy egész rendes bulinak, amelyen helyet kaptak olyan fincsi kis nóták, mint a Painting on the Wall, Land of the Miracle, Out of Control, Fairytale, Vain Glory Opera vagy az Avantasia, melyet Tobias úgy vezetett be, mint “feldolgozást”. Mindent egybevetve jó kis koncert volt, nagyszerű hangulattal.

Feltétlenül említést érdemel a talján Elvenking horda, akik Tobiasék előtt játszottak. Az érdeklődés akkor még csak fejlődőben volt a közönség részéről, így az első sorból is kényelmesen nézhettem végig a fiúk programját. Aprólékosan kidolgozott, színpompás muzsikájuk talán nem koncerten “jön át” leginkább, mindazonáltal nagyon is élvezetesen játszottak. A banda különlegessége, hogy billentyűsük nem ritkán nyúlt az elektromos hegedű után, egyedi hangzást varázsolva a nótáknak. Damnagoras jó formában dalolt mindvégig, és természetes énekét nagyszerűen feldobták itt-ott a gitáros Jarpenből előtörő, vérbeli blackes hörgések. Igazi meglepetésnek számított a program közepébe beépített “Hail and Kill” című Manowar feldolgozás, amelytől pillanatok alatt forrni kezdett a küzdőtér – és a fellelkesült hallgatóság a jelek szerint nem bánta, hogy A Nagy Zenekar nótáját bizony vérbő hegedűkísérettel nyomták el a srácok!

Amire egész idő alatt fentem a fogam, az természetesen a hétfői nap volt. A Nightwish sajnos nem “mutatott jól” a nagyszínpadon. Rossz ötlet volt kivinni őket a Hammer sátorból, bármilyen sokan is voltak kíváncsiak rájuk. Napsütésben (vagy épp szemerkélő esőben), iszonyat messziről szemlélve nem voltak többek, mint érdekes színfolt a rendezvény amúgy is tiritarka palettáján. Márpedig a Nightwish több, ezt mindannyian tudjuk. Hiába volt Wishmaster vagy Sleeping Sun, hiába énekelt Tarja szépen – vagy főműsoridőben kellett volna felléptetni őket, vagy bármikor, de a sátor meghitt körülményei között. Hanem aztán beesteledett. És végre megkaptam azt, amire érdemes volt várni – ezúttal is. Mindenekelőtt: a hangulat fergeteges volt, a tömeg óriási, a banda pedig eszementül élvezte a bulit – velünk vállvetve.

A Savatage a Commissar témájával robbant be a színpadra. A hangzás jó volt, ezúttal nem volt szükség negyedórára, hogy a technikusok megtalálják a fülüket. Nyugodtan állíthatom: a zenekarnak egy frontembere van az után, hogy Zak sajnos kiszállt. Ám ez a frontember nem az új énekes. Szó sincs róla. Ő Jon Oliva, a mi szeretett kis mackónk, a mosolygós, őrült billentyűs-énekes, aki könnyedén elviszi a bulit a vállán. Tény, hogy aki őt nézi, aligha felejtheti el Criss Olivát. A buli bővelkedett ínyencségekben. Felvonultak a nagy slágerek: Gutter Ballet, Hall of the Mountain King, Edge of Thorns, The Wake of Magellan, Beyond the Doors of the Dark… De semmi sem veheti fel a versenyt azzal, ahogy Jon elénekli a szívbe markoló sorokat: When the crowds are gone, and I’m all alone… Nos, ez volt az a perc, amikor menthetetlenül elérzékenyültem. Jon és az ő pajkos-cinkos mosolyai, Jon és a füstölgő bagó a szája sarkában, Jon és az ő hihetetlen sikolyai… Chris Caffery szőke volt és szép. Ja, és mellesleg jól játszott. Johnny Lee-t alig ismertem fel a sapkája alatt. És a spéci legspécibbje: JEFF WATERS a Sava soraiban! Egek! Mindig tudtam, hogy a fickó nem épeszű. De a legjobb értelemben. Sok-sok évvel ezelőtt, egy bécsi koncerten (javában hosszú hajjal) már bizonyított számomra. De amit ezúttal művelt… Aki maga is frontemberként egy másik csapatban és ilyen határtalan alázattal és tisztelettel tud dolgozni, annak a nevét aranyba kell foglalni. Jeff iszonyat nagyot alakított. Nem volt szükség látványos szólókra, semmi olyanra, amit a Savának extraként bele kellett pakolnia a kialakított gépezetbe. Egyszerűen annyi kellett, hogy Jeff ott legyen és játsszon. Jon mellett az időnként szerephez jutó “valódi” frontember csupán afféle statisztaként eregette amúgy jó hangját. Villant néhányszor, de általában duettek esetén tátottuk nagyra a szemünket, nem önálló munkáját élvezve. A Sava töményen kijátszotta a műsoridejét és a ráadásra sem kellett percekig várnunk. Nem volt pózolás, időhúzás, mert Jon szinte el sem moccant szinti-bástyái mögül, már nyomatta is a soros dalt… Nekik köszönhető, hogy végül elégedetten, az éjszakába belemosolyogva távoztam a Szigetről. Ja, egy észrevétel: az ilyesféle rendezvényeket megelőzően nem ártana ellenőrizni, hogy legalább a fő útvonalakon működik-e a közvilágítás. Bár lehet, hogy az ELMÜ is Sava fan, ezért ők is tudják: “…in the dark it’s easier to see…”

Pfleger Bea