Fogalmam sem volt, mire számítsak ettől a koncerttől. A Whitesnake Slide It In – 1987 – Slip Of The Tongue mesterhármasa életem meghatározó albumai közé tartozik, de a régebbi bluesos dolgaik is közel állnak hozzám, ráadásul David Coverdale hosszú évek óta két olyan übergitárossal nyomul Doug Aldrich és Reb Beach személyében, akiknek minden megnyilvánulására igyekszem odafigyelni. Nem csoda, hogy ilyen alapozással hatalmas csalódást jelentett, amikor 2006-ban az elemek tombolásának következtében elmaradt a zenekar budapesti koncertje, a 2008-as pótlás pedig Coverdale mester kritikán aluli teljesítménye miatt ejtett rajtam nehezen gyógyuló sebeket. Ráadásul ahogy Schmidt kollégától értesültem róla, a főhős Bécsben ugyan nagyszerű volt az aktuális turnén, de előtte Prágában finoman szólva sem domborított valami nagyot... A dolog azonban végül szerencsére jól sült el.
Ahogy azt ilyenkor illik bevallani: a Mobilmánia nem kifejezetten nekem szól, viszont kellően erőteljesen szóltak, a csapat magját pedig olyan sokat látott régi arcok alkotják, akik már letettek az asztalra egyet s mást. Így aztán sokkal jobban be is töltötték a nyitószám szerepét, mint 2008-ban a Snake Heart. A közönség ráadásul a reakciók alapján nemcsak a Kétforintos dalt meg az Utolsó cigarettát ismerte, hanem az újabb keletű dalokat is, vagyis a sztori abszolút működőképes. Nekem ezzel együtt is kicsit időkapszula-érzésem volt tőlük, ez azonban legyen az én problémám. Bizonyos szempontból itt pont ez a lényeg.
időpont:
2011. július 13. |
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok |
Neked hogy tetszett?
|
Nem lepett meg túlságosan, hogy távolról sem jött össze nézőszámrekord a Whitesnake harmadik budapesti koncertjére: egyrészt a nyár és a fesztiválszezon közepét írjuk, másfelől gazdasági válság van, harmadrészt a 2008-as buli sokak kedvét örökre elvette a zenekartól. Így aztán Coverdale-ék kezdésére nagyjából kétezer ember gyűlt össze a PeCsa szabadterén, ami a hely befogadóképességét tekintve harmadházat jelent, de mivel a közönség viszonylag arányosan betömörült a színpaddal szembeni részre, szerencsére nem alakult ki hangulatgyilkos lézengés.
Mindjárt a közepébe vágva: ez a koncert lényegesen jobban sikerült a három évvel ezelőttinél. A hangszereseken persze akkor sem múlt semmi, és most végre a csiricsáré mintával ellátott fehér ingben kiálló, továbbra is festett hajú David – bizonyos szögből Lendvai Ildikó szakasztott mása – is egyben volt. Nyilván egy hatvanéves embertől senki sem vár tökéletes énekteljesítményt egy koncerten, még akkor sem, ha fizikailag olyan remek formában van, mint ő, amit azonban 2008-ban művelt, méltatlan volt a nevéhez. Most sem énekelt perfekt módon, de összehasonlíthatatlanul jobban hozta a halhatatlan énektémákat, mint akkor. A hangulatára sem lehetett panasz, derűsen, lazán és ösztönösen nyomta a jellegzetes konferanszokat, és az embernek egy percre sem támadt olyan érzése, hogy kissé vidámabb a kelleténél... Vagyis nem tudok és nem is akarok belekötni, pláne, hogy az öt zenész mindegyike vérprofi háttérvokálokkal támogatta őt végig. Nyilván itt-ott akadtak gépi mankók is, de a múltkori koncerttel ellentétben egyszer sem vált zavaróan feltűnővé a dolog.
2008 óta három tag is lecserélődött Coverdale háta mögött, de ezen a szinten az ilyesmi nem okozhat törést, egy ponton pedig még erősebb is ez a felállás, mint a múltkori. Aligha árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Brian Tichy dobosról van szó, aki elődjével, a szögletes Chris Frazierrel ellentétben a közönségheccelő, ízig-vérig rock'n'roller ütősök sorát gyarapítja mondjuk úgy Tommy Aldridge és James Kottak vonaláról. Előbbit Brian a műsor második felében lenyomott önálló szólójában konkrétan is megidézte a tenyérrel elővezetett részekkel, a folyamatos dobverőhajigálás meg talán olcsó fogás, de minek tagadnánk: jól mutat. Főleg, ha valaki ennyire pontosan dob, és ilyen messzire... Egyébként meg Tichy nemcsak baromi látványos volt, hanem a sokezerszer hallott klasszikusokba is belecsempészett egy csomó finomságot, szóval jár neki a maximális pontszám.
Akárcsak Doug Aldrich-nak, a jelenlegi Whitesnake kreatív oszlopának, aki ezen az estén is tanítani való ízléssel és érzéssel gitározott, nem csoda, hogy Coverdale ennyire ragaszkodik hozzá. Douggal szemben Reb Beach most kicsit jobban elengedte magát, mint szokta: ahol lehetett, spórolt és megállás nélkül hülyéskedett, de hát annyira a kisujjában van a rockgitározás összes trükkje, hogy még így is simán átlag feletti teljesítményt nyújtott. A két gitáros amúgy tökéletes kiegészítője egymásnak, és ez is David kifinomult érzékeit dicséri. Míg Aldrich amerikai származása ellenére is a hagyományosabb, blues-alapú angol hard rock iskola növendéke, addig Reb modernebb, technikásabb játékos, de emellett mindketten a melodikus szólók mesterei, ritmusjátékuk pedig nagyban eltér, ám éppen ezért mindenütt erősíti és közben ellenpontozza is egymást. Az új basszer, Michael Devin („he's too damn good-looking", mondta róla a bemutatáskor a főnök) tökéletesen játszott, ám ezt leszámítva nem zavart túl sok vizet, de hát már közvetlen elődje, Uriah Duffy is csak szürke eminenciásnak bizonyult ezen a poszton Marco Mendoza után. A billentyűs Brian Ruedy is egyedül a kötelezőt hozta, de ez sem baj, főleg, hogy még talán a gitárosoknál is jobban háttérvokálozott. A Whitesnake amúgy sem a billentyűkről szól.
Ami magát a programot illeti, a kihagyhatatlan alapvetések nagyrésze persze előkerült, rögtön a Best Years nyitás után jött a Give Me All Your Love, a Love Ain't No Stranger és a megaballada Is This Love, a közönség pedig egy ilyen indítás után azonmód Coverdale tenyeréből evett. A komótosan húzós Best Yearsnél személy szerint el tudnék képzelni lényegesen izmosabb, lendületesebb kezdést is (David, miért féltek ennyire a Bad Boystól?), de úgy tűnik, nekik bejön felütésként is. Lelkük rajta... Az idei Forevermore albumról három dalt játszottak, amelyek közül az epikusabb, monumentális címadó és klipes Love Will Set You Free nagyot ütött, ezeket élvezet volt hallgatni. Utóbbi persze nem több a Fool For Your Lovin' meg a Ready An' Willing elemeinek ügyesen recirkulált keverékénél némi Aldrich-féle Bad Moon Rising szószba forgatva, de talán épp ezért tud ilyen jó lenni... A Steal Your Heart Awaytől viszont már a lemezen sem ájultam el, ehelyett a Tell Me How vagy a Dogs In The Street mindenképpen jobb választás lenne élőben, ha már az idei termésről van szó.
Tulajdonképpen csak Doug és Reb gitárpárbaja alatt nézegettem végig az órámat, hiába zseniálisan jó muzsikus és tökéletes fazon is emellé mindkettő. A szájtátogatós gyorsasági verseny helyett simán elnyomhatták volna inkább végig a Slide It Int, amiből csak egy verze meg egy refrén jutott az igazi Fool For Your Lovin' elejére... Tichy már említett önálló bemutatója sokkal szórakoztatóbbra és kreatívabbra sikeredett ennél a hangszermaszturbálásnál. A felsoroltak mellett volt még együtténeklős Ain't No Love In The Heart Of The City, a rendes játékidő pedig a Here I Go Againnel zárult az elementáris Still Of The Night ráadás előtt. Utána David szokás szerint még énekelt egy kis acapella Soldier Of Fortune-t (kifejezetten szépen), majd lement a deszkákról, egyből beszállt a színpad mellé jóelőre beparkolt bazinagy fekete autóba, és elhajtott. Ez tényleg rocksztáros tempó, de hát ha valaki, ő bizony az...
Ha nem is feltétlenül életem legnagyobb koncertélményeként emlékszem majd vissza erre a fellépésre, kétségtelen, hogy a Whitesnake ezúttal kiköszörülte a csorbát, és amolyan igazi könnyed nyáresti bulit adtak a forróságban. Coverdale jól érezte magát és korrekt formát hozott, a zenészei továbbra is óriásiak, a dalok nemkülönben, a cucc pedig végig úgy szólt, mint az atom, kristálytisztán és fület gyönyörködtetően, pont ideális hangerővel. A banda mellett a közönség is tette a dolgát: lelkesen énekelt, éljenzett és ünnepelt, meg persze fotózkodott a bulit odalentről (!) néző zenészhaverral, a Judas Priest ütős Scott Travisszel, aki épp itt töltötte a szabadnapját. Láthatóan mindenki örült neki, hogy itt lehet – én sem voltam ezzel másként.
További fotók:
Whitesnake
Hozzászólások
Nem tudunk róla, hogy készült volna a teljes koncertről (publikus) felvétel, de a Youtube-on biztos találsz sok részletet.
Ettől függetlenül továbbra sem értem, hogy Ön miért érezte szükségességét annak, hogy a hajfestésről és a ruházat milyenségéről írjon. Talán így többen olvassák el a cikket?Nem hiszem. A "lendvaizást" pedig bóknak szánta?? Egyszerűen azt kell figyelembe venni, hogy kiről van szó. Egy idén, 60 éves rocksztárról beszélünk, aki történetesen David Coverdale. Abban az esetben, ha valaki nem lenne azzal a ténnyel tisztában, hogy Ő mennyi mindent tett le az asztalra, azoknak a személyeknek ajánlanám az internetes portálok tömkelegét. Teljesen lényegtelen, hogy festi-e a haját, vagy hogy fekete, esetleg fehér ing van-e rajta. Véleményem szerint, nem ezzel kell foglalkozni hanem azzal, hogy Ő egy élő legenda. Végezetül pedig, az ember elmondhatja a véleményét, ehhez mindenkinek joga van. Csak az nem mindegy, hogy milyen formában.
A lendvaizást nem is "szubjektív véleményalkotás nak" szántam, de azt hittem, ez világosan lejön. A csiricsáré ingét adott esetben én is elhordanám egyébként, a festett haj meg tény, ezeken kár vitázni.
Ami a többit illeti, ízlések és pofonok. Leírtam a véleményemet erről a koncertről, és három éve leírtam a magamét a 2008-asról is. Mai fejjel és a mostani buli fényében utóbbiról - konkrétan Coverdale teljesítményérő l - valószínűleg még sokkal jobban leszedném a keresztvizet, mint akkor. Ettől persze összességében még nekem is a kedvenceim közé tartozik, de az nagyon nem az ő napja volt.
A cikket olvasva komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon egy koncerten vettünk-e részt. Véleményem szerint, David korántsem volt annyira jó kedélyű, mint 2008-ban. Az akkori fellépés sokkal jobban sikerült, energikusabb és ütősebb volt a mostaninál. Ettől függetlenül azonban, Mr. Coverdale továbbra is a kedvencem marad. Éppen ebből az okból kifolyólag tartom sértőnek azt a mondatot, hogy: "és most végre a csiricsáré mintával ellátott fehér ingben kiálló, továbbra is festett hajú David – bizonyos szögből Lendvai Ildikó szakasztott mása – is egyben volt." Persze fontos a szubjektív vélemény alkotás, de azért ne hasonlítsunk egy 60 éves rocksztárt egy kivénhedt múmiához, mert a megállapítás nem reális.
Várom a többi képet, ezek milyen tecnikával készültek? (főleg az objektívre lennék kíváncsi)
egyik sem. ilyen marhaságokat nem használok sosem. :)
Minimális. Még nappali fények voltak, nem azzal kellett szenvednünk, hogy nincs semmi fény. Illetve a színpadi fények még akkor nem nagyon látszottak. Mindig van valami nyűg. :)