Öntörvényű zene ez. Kicsit Coheed And Cambria, esetleg Tool - az előbbiekre mosolygásra késztető hangvételével, az utóbbiakra zenei megoldásaikkal emlékeztetnek. Coheedékra az ének is hasonlít valamelyest, ugyanaz a Geddy Lee-t Miki egérrel keverő mézesmázos, mégis hajlékony és érdekes orgánum röpköd összevissza a trükkös alapok fölött. 2004-ben már megjelent a lemez egy kisebb kiadónál, a Metal Blade újrakeverve és pár új dallal megspékelve újra kiadta.
A tagok zenei zsenialitására / őrületére az egész lemez bizonyíték, ráadásul olyan agyament kis megoldásokkal, mint a spanyol akusztikus gitárzenét countryval és indiai népzenével összeboronáló Bramfatura című instrumentális szösszenet, tovább szélesítik az ember vigyorgását. Vagy épp itt a Where's Max, ami úgy indul, mint egy lökött Primus nóta. Na meg úgy is folytatódik, csak épp frissen, fiatalosan.
Valahol számomra ez (az egyik) kiút a progresszív rockzene megfenekléséből - ez a zene, ha csak úgy hallgatod, szimplán mosolyt csal az arcodra, elringat, megnyugtat, vagy épp ugrálhatsz rá egy keveset - viszont ha a mélyére ásol, rájöhetsz, mennyi apró finomság figyel "a mélyben". Ráadásul akadnak dalilag is mélyebb pillanatok (például a Circus Without Clowns melankóliája), amik finoman árnyalják a "happy prog" dalokat.
A lemez dalai egyet kivéve igen rövidkék, átlagosan 2-3 percesek, de annyi minden történik bennük, hogy csak kapkodjuk a fejünket... Egyedül az utolsó dalt húzták el, azt viszont egyből 16 percesre - ebbe a nótába bepakolták a csapat dalírásának összes legfontosabb jegyét, kezdve az akusztikus nyitással, a multivokálos refrénnel, folytatva a lelassulós, elszállós középrésszel, a keleti dallamokkal, majd egy teljesen kattant dobszólóval (!), hogy aztán egy utolsó refrénnel kiússzanak a fejünkből.
Hogy ki a fenének fog szólni ez a lemez, talán csak az idő dönti el. Félek, a szabvány prog-arcok egy része szimpla bohóckodásnak, a metalosabb arcok meg lágy, rózsaszín pukinak tartják majd a 3 zenéjét. Pedig...
Pedig egyszerűen csak jó.
