Újabb szentségtörést készülök elkövetni: még egy a-ha kritikát biggyesztek a Shock!-ra a fémek közé jól. A cd-re a kislemezes dalokból került fel számtalan, pontosabban 19 darab. Stílszerűen a Take On Me-vel kezdődik a nosztalgiázás, ami zseniális klipjével máig örök darab, noha a szintipop alapok mára azért pici megkoptak és Morten Harket hangja is túl negédesnek tűnhet.
Hallgatom a lemezt, visszasüppedek a nyolcvanas évekbe, poszterek a falamon (ahogy Julcsinak a Szomszédokban, és mikor leszedtem, nálam is lejött a tapéta. Akkor raktam fel másik negyven posztert tapétázás helyett), böngyörödik a dauertól a hajam, béna pöttyös ruhák lógnak a szekrényemben, színes műanyag karkötőket hordok (bár ezt a mostani tinédzserek is megteszik - divat a retro, az ízléstelen is), először látok "nyugati" reklámot és emtívít meg persze a Sky és Super Channel a menő. Már ahol van. Nálunk csak a kötelező földi adók - azóta is. De nem bánom.
Itt van a Hunting High And Low, amit máig a világ egyik legjobb líraijának tartok (akkoriban még volt igényes popzene a médiában), már növekszik is a libabőr a karomon. Tényleg. Továbbra is azt gondolom, ez a dal nagyon kiabál egy szívszorító metal feldolgozás után.
Nosztalgiázzunk tovább: I've Been Losing You, én meg hallom a percegést a bakeliten, mert azon volt (van) meg a lemez, most meg elmélázom, milyen lehetőségek vannak még mindig ebben a zenében, némi gitár, korszerűbb dob és egy igényes rocknóta kerekedne ki belőle. Azám. A refrénje kitörő. A Manhattan Skyline meg maga volt a metal (legalábbis akkor azt gondoltam, hehe), és az a vicces, hogy lehetne belőle az. Morten meg tök finomakat énekel itt.
Persze vannak itt olyan számok is, amiket annyira nem kedveltem, a The Living Daylights sosem volt nagy kedvencem, a Touchy!-tól meg akkor is hidegrázást kaptam (az a fertelmes klip is, jaj!), ez utóbbit most is gyorsan átléptetem.
Itt jön a váltás, jönnek a komolyabb, későbbi dalok (legalábbis amikor az a-ha és én elvesztettük egymást pár évre), pedig a Crying In The Rain majdnem annyira szívfájdító, mint a Hunting... Szóval innentől kezdve nincsenek közös emlékeink, csak az újfafelfedezésről tudnék mesélni, de arról minek.
Morten hangja érezhetően megkomolyodott, finomodott, már nem akar mindenáron kislányok bugyinedvesítője lenni (bocs, egyébként is, nekem anno mindig Magne Furuholmen tetszett - a billentyűs), noha a nagyon magasak már annyira mégsem mennek neki. A hangszerelés is más - eltűnt a borzalmas popszintihang-gyűjtemény, és jöttek az élő(bb) hangszerek. Nem baj ez.
Pár finomság ebből a korszakból is megragadott, például a Summer Moved On zseniálisan elegáns tétel, a Forever Not Yours is úgy támad hátulról, hogy észre sem veszed, hogy beléd férkőzött örökre. A záró Lifelines meg ismét léleksepregető darab. Gondoltátok volna, hogy egy popzenekar úgy megél húsz évet (a kiadvány 2004-es), hogy nem múlik el a dicsőségük, hanem máig megmarad a reszpektjük? Így is lehet ezt.
A bookletbe egy hosszas elemzés mellett egy rakás klassz fotó is bekerült (régi és új egyaránt), és mintha nem telt volna el húsz év, Morten tuti nem lehet idén 47 éves, a képeken sem néz ki többnek 35-nél. Szóval tök jól jöttek ki ebből a "megöregedés" dologból mindahányan, nem lettek önmaguk paródiái, és ez jó dolog. Komplett slágergyűjtemény nosztalgiázó harmincasoknak, és mint ilyen, pontozhatatlan.
