Shock!

Az Absent In Bodynál először természetesen én is Scott Kelly és Ig(g)or Cavalera jelenlétére kaptam fel a fejem, de aztán gyorsan kiderült: a pár éve már létező projekt elsődlegesen az Amenrából ismert Mathieu Vandekerckhove gitároshoz és Colin H. Van Eeckhout énekeshez köthető. Kelly és Igor jelenléte azért persze beszédes, azoknak sincs okuk aggodalomra, akik hozzám hasonlóan miattuk lettek elsősorban kíváncsiak a formációra.

Utóbbi megállapításom a Plague God fényében persze relatív, ilyen nyomasztó, súlyos és kilátástalan albumok ugyanis még ma is csak ritkán jelennek meg. Kellemes hangulata garantáltan senkinek sem lesz az emberiség pusztulásának témakörét feldolgozó lemeztől: mindössze öt dalt kapunk 36 és fél percben, ám ez is bőven elég a négyesfogatnak arra, hogy agyonnyomja a hallgatót, és kipréselje belőle az összes szuszt. Külön dicséretes, hogy mindezt nem nyers agresszióval érik el: a zene durva és extrém, ám sokkal inkább éjsötét, lepusztult és komor atmoszférájával döngölnek bele a földbe, mint bármi mással.

Ez itt most az az eset, amikor bajban vagyok, ha kategorizálnom kell. Sludge/doom, poszt-metál, avantgarde, extrém metál, szó szerint bármi lehet ez, mégis egyszerre több mindnél. Az Amenra és a Neurosis természetesen vastagon benne van, mint ahogy a Sepultura legelborultabb, legdisszonánsabb kísérleti megnyilvánulásaival is lehet párhuzamokat vonni, ha nagyon akarjuk, mégis újfajta vadállatot törzskönyvezhetünk az Absent In Bodyval. Ebből a szempontból igen találó a maga naturális voltában is tekintetet vonzó borító. Ráadásul ha épp olyanod van, minden reménytelensége ellenére is nagyon hallgattatja magát a cucc, mert van egyfajta hipnotikus, rituálé-szerű jellege a lemeznek a masszás, apokaliptikus riffeléssel, sok repetitív témával, a kimért, mechanikusan menetelő tempókkal, narrációs betétekkel, indusztriális zajokkal.

Épp emiatt nem látom sok értelmét dalokra bontani az albumot, főleg, hogy 36 perc önmagában nem sok, és leginkább egyben hallgatva fejti ki hatását a Plague God, szóval mindenkinek ezt ajánlom. Bizonyos tűrőképesség, elvetemültség és hangulat mindenképpen szükségeltetik az Absent In Bodyhoz, eleve Van Eeckhout sem Top 40-es torok elkínzott, hitehagyott üvöltözésével, néha szó szerint halálsikolyokba átcsapó előadásmódjával, de a hosszú, kifejtős, számos szónikus réteget egymásra kötegelő dalok elől összességében nem nagyon lehet elmenekülni. És épp az album általános barátságtalansága miatt ütnek például hatalmasat a The Acres/The Ache-ben meglepetésszerűen előhúzott csodaszép, tiszta dallamok.

Ha körbenézünk 2022-ben, először természetesen a válságjelenségek szúrnak szemet mindenütt, ezt semmiképpen sem szeretném elvitatni vagy lekicsinyleni. Ugyanakkor bevallom: mára ezzel együtt is zéró türelmem van a minduntalan az emberiség és a bolygó elkerülhetetlen pusztulásáról zsolozsmázó, normális érvekre képtelen, már-már középkori halálszekták tagjait idézően meggyőzhetetlen fanatikusokhoz, érkezzenek akár jobbról, akár balról. Ebből fakadóan többnyire az apokaliptikus-disztopikus témákat is elcsépeltnek, unalmasnak tartom – viszont, mint a Plague God mutatja, ma is lehet ehhez az egészhez továbbra is közhelyektől mentesen, tényleg jelentőségteljes és elgondolkodtató formában közelíteni. Nem egy állandóan hallgatós, péntek esti buliba menetel előtt elindított lemez ez, nem is való mindenkinek, a maga nemében azonban zseniális, az év egyik legjobbja eddig.