Shock!

A siegeni Accuser – vagy Accu§er – patinás csapat, de ne magadat hibáztasd, ha maximum a név rémlik valamelyik régi Hammerből, és valójában nem ismered őket: annak idején is a német thrash másodvonalában eveztek, és ma sincs ez másként. A zenekar a '80-as évek közepe óta jelen van a színtéren, annak idején is elklubozgattak, elműködgettek, és javukra írandó, hogy baromi kitartóak. A magasszárú edzőcipős korszak után is aktívak maradtak, amikor a hasonszőrű „futottak még..."-alakulatoknak leáldozott, és a régi focistafrizurás, bajszos, farmermellényes arcok kénytelenek voltak polgári állás után nézni. Persze akkoriban Frank Thomsék is korszerűsítették (értsd: panterásították) a muzsikájukat, de nem álltak le, és ez a lényeg. A 2000-es években ugyan nekik is akadt egy kis szünetük, de a jelek szerint nem nagyon bírnak meglenni egymás nélkül, mert ez már a hatodik soralbum a feléledés óta. Ráadásul nyolc év szünet után visszatért a frontember/gitáros Thoms mellé a klasszikus éra másik oszlopa, René Schütz szólógitáros is.

Az album a zenekar nevét viseli magán, és a hasonló esetek mindig arra utalnak: az adott csapat definitív kinyilatkoztatásnak szánja az aktuális lemezt. Nincs okom kételkedni benne, hogy az Accuser is így van ezzel, és bizonyos téren helytálló is a koncepció, mert az album mindent megtestesít, amit várunk tőlük. Ez jelen esetben megbízhatóságot, kiszámíthatóságot és némi unalom-faktort jelent. Előszeretettel köszörüli az ember a nyelvét a germán thrash-hőskor nagy bandáinak korabeli amatőrizmusán, de az az igazság, hogy az Accuser-féle zenekarok ismeretében ma is teljesen érthető, miért a Kreator, a Sodom meg a Destruction nőtt nagyra arról a színtérről, nem pedig valaki más. Azóta persze mindenki bőven megtanult játszani a hangszerén, de karakteresség tekintetében Thomsék ma sem vehetik fel a versenyt az említettekkel. Még úgy sem, hogy a Sodom vagy a Destruction finoman szólva sem karrierje legkreatívabb éveit éli manapság...

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ha csak és kizárólag egy kellően durva, de azért kellemesen békebeli metállemezre vágysz, nagyon mellényúlnál ezzel az albummal. Az old school thrash eleve ott van az Accuser vérében, annak idején magukba szívták az egy körrel későbbi brutál muzsikák kipárolgását is, szóval ma is tankönyvhöz híven mondják fel ezeket a leckéket, még ha nem is túl érdekfeszítően. Ennek megfelelően korrektül tolják a thrashes fűrészeléseket (Misled Obedience, Rethink, Contamination, The Eliminator), a kimértebb, csipegetős brutalizálásokat (Phantom Grooves), a mélyebb, groove-osabb, súlyosabb darabokat (Temple Of All), netán a fentiek metszéspontjain elhelyezkedő tételeket (Lux In Tenebris, Seven Lives) is. De a Bundesliga első osztályába sosem jutottak fel, és ebben az új anyag sem hoz változást.

Vagyis a nóták inkább csak korrektek, mint kiemelkedőek. Ha pozitívumokat kell említenem, Schütz ízléses, kidolgozott szólómunkája mindenképpen komoly erősség, ellentétben Thoms meglehetősen színtelen, jellegtelen hangjával és semmilyen énektémáival. Tipikusan olyan hang ez, ami nem elég karcos ahhoz, hogy érdekes legyen, vagy ténylegesen megdobja az energiaszintet, viszont az ellentétes irányba sem lehet terjeszkedni vele, mert a jó Frank egyszerűen nem tud énekelni. Utóbbira a dallamosnak, nagyívűnek szánt Be None The Wiser rendkívül kellemetlen verzéi szolgáltatják a legjobb példát, ezt bizony ebben a formában nem lett volna szabad lemezre venni. A hangzás rendben van, a gitárok szépen duruzsolnak, a kopogósabb, furcsa dobsoundra viszont csak pár dal alatt áll rá a fül.

Nincs szívem rossz pontokkal megszórni az Accusert, nem is érdemelnek földbe döngölést, mert annak, ami, rendben van ez a lemez. De a csapat sosem volt megkerülhetetlen, és most sem az. A Be None The Wiser nélkül lehet, hogy eggyel magasabb pontszámot adnék a lemezre.