„Jobb az undor, mint a harag" – írja Ady Endre Az undor óráiban című költeményében, és Földes László elmondása szerint talán éppen ez volt az a vezérmotívum, ami köré felépült ez az Ady-költeményeket megzenésítve, vagy éppen csak elszavalt/lágy zenei kísérettel előadott formában tartalmazó kiadvány (és a hozzá tartozó előadássorozat a Nemzeti Színházban). Ez az egy mondat pedig mindennél hívebben tanúskodik Hobo jelenkorunkkal kapcsolatos gondolatairól, és arról, hogy ugyanaz a rezignált, olykor még dühöngve fel-felcsattanó, ám szép lassan elcsöndesülő beletörődés hangulata fogja áthatni ezt a lemezt, mint ami például 2009-es szólóanyagát, a remek Circus Hungaricust jellemezte. Ennek megfelelően választotta ki a költeményeket is, ez itt tehát nem a dühös, változásokat követelő, új időknek új dalaival Dévénynél betörő Ady képe, sokkal inkább a pályája és élete végére ért, sokat tapasztalt, és még többet csalódott költőé. (Majdnem azt írtam, hogy az öregemberé, pedig hát ez igencsak furcsán venné ki magát a mindössze negyvenkét évesen elhunyt Ady esetében.)
A lemez a Poéta és publikum felvezető-prózáját követően harminc vers előadását tartalmazza, némelyik „pusztán" szavalat (Én nem vagyok magyar?; A sátán kevélye; Sem utódja, sem boldog őse; Az utolsó hajók; Egy ócska konflisban; Az én menyasszonyom és a záró Intés az őrzőkhöz), mások leheletnyi, pókháló finomságú hangszeres-köntösbe lettek öltöztetve (Mert engem szeretsz; Tüzes seb vagyok; Nézz, drágám, kincseimre; Őrizem a szemed), míg csak körülbelül a versek harmada kapott olyan mértékű muzikális alátámasztást, hogy igazi dalokról beszélhetünk. De aki akár csak ezekben is Hobo-féle blues/rock témákat várna, az igencsak rossz helyen keresgél.
A zenei oldal kidolgozását ugyanis teljes mértékben az a Fekete-Kovács Kornél trombitás/szárnykürtös/billentyűs vállalta magára, aki leginkább jazz vonalon ismert és elismert, ennek megfelelően az itt hallható szerzemények is sokkal inkább tartoznak a jazz területére, mint a blueséra. Annak is a finoman csilingelő, álomszerűen szétterülő, kissé bárzene-hangulatú módozatára tessék gondolni, és nem mondom, hogy sokat hallgatok ilyesmit (szinte soha), de ide vitán felül ez illik. A zenei rész visszafogottsága azért is indokolt, mert Ady-költemények esetén nyilván a szavak jelentik a lényeget, minden más csak fölöslegesen elvonná a figyelmet a mondanivalóról. Mégis van néhány olyan tétel, amiket - ha nagyon akarom - rockosabbaknak nevezhetek, nem véletlenül ezek a szövegileg is legdühösebb, legnekikeseredettebb darabok, úgymint A perc-emberkék után, a szinte programadó-darabnak is tekinthető A muszáj-Herkules, vagy épp személyes kedvencem, a kétségbeesett Menekülj, menekülj innen.
Egyébként Hobo mindenki által jól ismert orgánumával előadva ezek a szavak, gondolatok olyannyira aktuálisnak tűnnek, hogy – ha nem ismerném az eredetiket – azt is elhinném, hogy Földes-szerzeményekkel van dolgunk. Ez pedig nem csak a költőt, hanem az előadót is dicséri! Mint egyébként dicséret illeti kísérőzenészeit – azaz Hobo Bandáját – is, akik között a már említett Fekete-Kovácson kívül megtaláljuk a régi harcostárs Póka Egon Benedeket, a Bill kapitány mellől és a P. Mobilból is ismerős Ifj. Tornóczky Ferenc gitárost és a szintén egykoron mobilos Szakadáti Mátyás dobost. Ők pedig finoman, minden hangra szépen ügyelve zenélnek, maximálisan a főhős keze alá játszva.
Ilyen lemezek esetén nincs értelme a pontozásnak (meg mondjuk Adyt hogyan is mernénk pontozni?), sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy hírt adjunk a megjelenésről. Ha szereted a verseket, Hobo személyiségét, vagy akár a jazzt, de talán akkor is, ha csak egy érdekes kulturális élményre vágysz, mindenképp ajánlom A föltámadás szomorúságát. Jobb kedved nem feltétlenül lesz tőle, de talán esélyt ad egy órányi nyugodt gondolkodásra. Részemről akár még a színpadi előadást is szívesen megtekinteném.
