Hihetetlen, micsoda előnyt jelent egy metal zenekar számára, ha Németországban vagy mondjuk épp az Egyesült Államokban élnek és zenélnek. Ha első albumuk nem is, de a második már szinte száz százalékig biztos, hogy egy nagyobb kiadónál lát napvilágot. A promóció így megoldott, és az aktuális lemez terjesztése is kielégítő.
Ugyanakkor egy kelet-európai csapat össze teheti a nyolc kezét, ha sikerül egy ismertebb kiadót megcsípnie. De a legelkeserítőbb mégis az, amikor ott virít az adott banda debütalbumán a Century Media vagy pont a Metal Blade logója, az azon hallható zene pedig vagy sablonos, arctalan, vagy még egy szobakiadóhoz se lenne méltó.
A svéd Aeon esetében inkább az előbbiről van szó. Az ötösnek ez egyébként a második sorlemeze két demó és jó néhány tagcsere után. Nem rossz az, amit csinálnak és az sem, ahogyan, bár ez utóbbival akadtak problémáim. Mert hiába a neves ajánlólevél – Alex Webster basszeristen méltatta a bandát -, a srácok pofátlan módon nyúlják a Domination korszakos Morbid Angelt. A névválasztás tehát nem véletlen...
A lemez igen hosszú, s ami Trey Azagthothéknak jól áll, az a svédeknél inkább unalmat eredményez. Kiváló példa erre a You Pray For Nothing alattomosan ólálkodó ritmusozása, ahol szinte már idegesítően sokáig ismételgeti Tommy Dahlström hörgőgép a refrént – aki amúgy, minő meglepő hangra tiszta David Vincent. Négy és fél perc ebből túl sok. Ez a dal egyébként a Morbid Angyal Where The Slime Live alapjaira építkezik. A Godless fortyogósra torzított vokáltémái is erre a klasszikusra utalnak, sőt, több ez már ártatlan utalásnál. A svédek egyébként elég jól kihasználják a stílus – illetve a nagy előd – által megszabott lehetőségeiket. Egyaránt írtak középtempós illetve amolyan hullavonszolós darabokat, de jószerével akadnak emberdarálások is. A Luke 4:5-7-ben példának okáért remek death riffeket ejt meg a Daniel Dlimi/Zeb Nilsson páros, akiknek kevesebbet kéne hallgatniuk az angyalkákat és többet agyalni saját témákon, mert a hangszeres tudásukból véleményem szerint simán futná ilyesmire is.
A záró, No One Escapes Us nagyon hatásos és talán atmoszférikus is lehetne, ha nem létezne már egy Ceasar's Palace című dal. Ami nagyon rendben van, az a hangzás – Dan Swanö, Unisound -, de ha a Rise To Dominate után felteszem a Domination lemezt, nem sok különbséget hallok. Lehetséges azonban, hogy csak én képzelek bele ennyi párhuzamot, mert amúgy meg az új Aeon lemez egy masszív, technikás death metal anyag, amit az irányzat rajongóinak csak ajánlani tudok. Újdonságra azonban nem kell számítani.
