Vannak zenekarok, amikben az égvilágon semmi új vagy igazán különleges nincsen, mégis egyből rokonszenvet ébresztenek az emberben, mert valami olyan nehezen megfogható pluszt nyújtanak, ami miatt az ő lemezüket megeszem, 10-ből 9 hasonszőrű zenekarét meg nem. A New Jersey-i Agents Of Man pont ilyen. Tipikusnak hangzik a név, tipikus a borító, mégis, amint megszólalt a Death Of Me című nyitódal, egyből megvettek maguknak.
Ha most azt írom, hogy ez metalcore - merthogy a kiadó természetesen ezzel akarja elsózni őket -, azzal valószínűleg elriasztok egy csomó mindenkit, ami nagy kár lenne, egyrészt mert az Agents Of Man megérdemli a figyelmet, másfelől nem is fedi a valóságot ez a skatulya, sokkal inkább a '90-es évek első felének nagy neveit érzem itt meghatározónak. A Biohazard például igencsak fontos pont lehetett az utcai tököscsávó image mögé bújt fiatalok szocializációja során, ha meg kellene nevezni azt a csapatot, akiknek a hatását leginkább érezni ostoba nevű barátainkon, mindenképpen Evanéket mondanám először. Bizonyos riffeknél, kórusoknál szinte látja maga előtt az ember a hőskorszakból Bobby Hambelt, amint jellegzetes mozgásával pörög a tengelye körül, és máris elmorzsol egy könnycseppet. Persze minden percben hallatszik, hogy 2005-öt írunk, elvétve tényleg akadnak itt-ott modern metalcore-os részek, ugyanígy dallamosabb emós elemek is felütik a fejüket, de távolról sem ez a meghatározó.
Stílusoktól függetlenül a lemez titka alighanem abban keresendő, hogy a dalok többsége nagyon jó, és végső soron azt hiszem, csakis ez a lényeg. A legnagyobb erősség egyértelműen az énekes Puda refrénérzéke, szinte minden nótába sikerült nagyon fogós, érzelemgazdag dallamos kórust elhelyeznie, ami valljuk be, nem hátrány. Sokan irtóznak az ilyesmitől, mondván, hogy undorító kommersz szemét, én viszont csak örülni tudok ennek, pláne, hogy a srácnak tényleg van hangja. Aztán ugyanígy áll a zászló a gitárosoknak is, akik a jól elcsípett riffek mellett nagyon érzik a hangulatot alapvetően befolyásoló díszítések, bontások elhelyezésének minden csínját-bínját, sőt, a szólók is pofásak - némi Hambel feeling itt is felüti a fejét -, bár utóbbit nem viszik túlzásba. Sok egyébként a borongósabb hangulattéma, sőt, elszállósabb rész is, ebben leginkább olyanokra hajaznak, mint a Prong, a Quicksand vagy a Handsome. Vagyis eleinte ismételten csupa kiváló csapat jut a hallgató eszébe, ahogy pörög a lemez, aztán túllép ezeken a hatásokon és kiegyezik annyiban, hogy ismét itt egy ígéretes debütálás. A hangzás is jó, bár nem kiugró.
Az Agents Of Manből még akármi lehet: simán benne van a pakliban, hogy elkallódnak, de az is, hogy mondjuk 2-3 év múlva egy olyan második lemezt tesznek le az asztalra, amitől mindenki kifekszik majd. Akárhogy is lesz, az olyan dalok, mint a Blood Money, a Without A Trace vagy a Can't Run, nálam tuti befutók idén.
