Na, melyik az a lekoszhadt ausztrál hard rock csapat, amit egy testvérpár alapított, és akik a rock and roll esszenciáját jelentő fogós riffekre, és túlzott bonyolultsággal csak nehezen csúfolható négynegyedes ritmusokra építik muzsikájukat? Akik első jelentősebb sikereiket akkor aratták, amikor vidékről Melbourne-be költöztek? Na jó, annyit még segítek, hogy A-val kezdődik a nevük.
Bármennyire is furcsa, nem az AC/DC az egyetlen helyes válasz. A fentiek ugyanúgy igazak az Airbourne-ra is, akikről – mit tagadjam – csak jó másfél hónappal ezelőtt hallottam először. „Neked tetszeni fog. Észídíszís." – állt Főnökasszonyunk levelében a megjegyzés, s utóbb mindkét mondata igaznak bizonyult.
Az ausztrál légi deszantosok nem hasonló muzsikát művelnek, mint Angus bácsiék. Nem, sokkal inkább ugyanolyat. Ez persze így erős, lehet szende szüzikeként szépítgetni, hogy nem is annyira, mert van ebben jó adag Rose Tattoo, meg The Angels is. Persze, csak hát azok a DC-ből szintén szépen levezethetők. A legfőbb különbség még leginkább az, hogy Joel O'Keeffe énekes/szólógitáros/főnök torkában ott van ugyan a smirgli, hangja mégis közelebb áll egy tényleg „éneklő" énekeséhez (aki legyen mondjuk a fiatal Vince Neil), mint Brian Johnsonéhoz, emellett a zene is egy fokkal jólfésültebb, kevésbé nyers, mint a nagy ősök muzsikája. Emiatt aztán az Airbourne már első körben elfogadható lehet akár még az amerikai rockrádiók számára is, annál is inkább, mivel egy ideje már nincsenek onnan kiűzetve azok a csapatok, akik jól merik érezni magukat. Airbournék pedig ilyenek, és ez átragad a hallgatóra is.
Számokat kiemelni ezúttal tényleg semmi értelme, mivel a képlet a Stand Up For Rock 'n' Roll nyitányától a záró Let's Ride-ig ugyanaz: nyomni, ahogy a csövön kifér. Ismerős riffek, pofás szólómunka, együtténeklős, vidám refrének, és persze a ritmus mindenek felett. Nincs ballada, nincs blúzolás, nincs punnyadt akusztikus lírázgatás, semmi, ami megtörné a lendületet. És ez jól is van így, mert erre a feszes boogie ritmusra könnyen rááll a szív és a láb, nem hiába szeretik világszerte jó pár millióan a fent már többször emlegetett csapatot. Tudja a kiadó is, hogy mitől döglik az a kis idegesítő szárnyas rovar, nyomják a fiúk zenéjét befelé mindenféle sportjátékba (NHL '08, NFL '08, Skater, Tony Hawk's Proving Ground), majd kijön három single, melyek közül a Too Much, Too Young, Too Fast az előkelő huszadik helyig rohan a számtalan Billboard-lista egyikén, vagyis futásnak indul a szekér.
És hiába lóg ki a lóláb sokszor már túl egyértelműen (a Blackjack például egy az egyben a Landslide a Flick Of The Switch-ről), egyszerűen nem tudok rájuk haragudni. Mert a Runnin' Wild tényleg kimondottan jól sikerült, szórakoztató lemez, ráadásul az ilyesmi engem mindig magával is ragad, és a második hallgatásnál már simán elhiszem, hogy a rock and roll az tényleg nem csak zene, hanem egy életérzés, és hogy ez az egész cirkusz sokkal többről szól, mint az a szaros két-három akkord, és négy negyed. Leginkább valami olyasmiről, hogy érezzük jól magunkat a bőrünkben, amíg egyáltalán tehetjük. És ez sokkal fontosabb, mint hogy melyik téma honnan való.
