Shock!

Szép lassan felnőtt egy vadóc. Alanis első albumán még egy kócos kiscsaj volt, trendy pop-rock nótákkal, és sokan ennyiben is hagyták a hölgy művészetének megfejtését. Pedig már az első, Jagged Little Pill című lemezen is volt jócskán mély és furcsa érzelem a harsány popzene és a pörgős megjelenés mögé rejtve. Csak meg kellett volna találni.

Ám főhősnőnk nem hagyta annyiban. Lemezről lemezre teljesedett ki a kezdetben csak csíráiban létező nagybetűs Művésznő, és az Úgynevezett Káosz lemez már egy érett stílussal, megállapodott hangvétellel bíró előadót mutat nekünk - egy olyan szólistát aki megtalálta az egyensúlyt pop és rock, vadság és mélység, arcbamászás és művészet között.

A nyitó daltól kezdve éreztem, hogy bár újak a szerzemények, mégis ismerem mindet - persze ezt most jó értelemben véve mondom. Nem önismétel, inkább az előző tapasztalatokra építve magasabb szinten mondja el nekünk ugyanazt.

Senkit ne tévesszen meg, hogy többször használom a pop szócskát - ez is a jó értelemben értendő, úgy, mint populáris. Bizony, ilyennek kellene lennie a popzenének: ez az album úgy közérthető és emészthető, hogy közben tele van hangszerrel, hangjeggyel, értelemmel bíró szavakkal és egy marhavagonnyi munkával. Meghallgatod a dalokat egyszer, és dúdolod a refrént. Meghallgatod ötször, és rájössz, milyen fifikásak a gitárok, az effektek... Meghallgatod hússzor, és elveszel benne.
Annak, aki nem ismerte eddig sem a főhősnő szerzeményeit, elég nehéz skatulyák szerint elmesélni, mire is számíthat. Van itt a nyolcvanas és kilencvenes évek közérthetőbb rockzenéjéből egy adag, egy pici leheletnyi punk pimaszság és egy porcukornyi alternatív művésziesség, nyakon öntve Alanis mély értelmű és érzelmű szövegeivel és előadásmódjával, némi háttérből operáló samplerrel, country gitárokkal és wave-rock hangzással. So-Called Chaos, nem? És mégsem.

A vidámabb hangvételű dalok, mint például a nyitó Eight Easy Steps vagy az Excuses is mást ad sokadik hallgatásra mint elsőre - a vidámnak tűnő dalocskákban szép lassan felfedezheted a finoman adagolt Nagy Igazságokat, csak úgy szépen, óvatosan, nem szájbarágósan. Aztán vannak itt olyan fajsúlyosabb darabok (mondanivalóban, nem zúzda gitárban, metalfejek!) mint a címadó, vagy a lebegős This Grudge (ami meg feelingben tiszta Chroma Key).

Az igényes multimédia mellékleten ott figyel két stúdió-koncert dal videója, egy pofásan összeállított interjú-riportfilm a lemez készítéséről és a turnékról, a This Grudge akusztikus verziója, és egy exkluzív weblink is, amelynek végén az Everything hangulatos klipje és egy újabb riportfilm figyel. Tessék szépen popzenét is hallgatni néha. De csakis ilyet.