Shock!

A grunge/punk/stoner/hard rock-ötvözetet (vagy valami olyasmit) játszó, fővárosi Alone In The Moon pár évvel ezelőtti debütáló lemezén – már címében is jelzetten – generációjának közhangulatát, a korszellemet próbálta megragadni. Ezúttal viszont a „raumgeist", a hely szelleme érdekli a Várhidi Adrián / Simon Zoltán / Menyhárth Balázs összeállítású ifjú triót, a Ruin Pop ugyanis egyfajta óda a budapesti éjszakához. A hajnalig tartó kocsmázásokhoz, éjszakai csatangolásokhoz át a fénylő városon, a bulinegyed forgatagához és a restik magányához, a VIP-partik csillogásához és a késdobálók turhájához, a részegen világot megváltó eszmecserékhez és a váratlan találkozásokhoz. (Még ha a virágágyásba okádás meg a másnapi migrénes fejfájás ki is maradt a témák közül.)

Ez persze csak a felszíni réteg, hiszen ha ismered az AITM-t, sejtheted, hogy Adrián szövegei azért ennél kicsivel többről szólnak. Ugyanúgy kedvenc témáit táncolja körbe, mint tette azt a tavalyi Glamour Grunge EP-n is: a közösségi média és a hazug jövőkép-ígéretek kritikája, önmagunk megtalálásának fontossága és az elvágyódás mind-mind szóba kerülnek, maximum csak nem annyira arcba tolva, mint korábban. Azt hiszem, valami ilyesmire utalhat a Somewhere In Europe intrója is, amiben – a füstös gitártémán és a kihangosított mobilon átszűrődő kocsmazajon túl – József Attila sorai alig hallhatóan, de ott emlékeztetnek: „fecseg a felszín, hallgat a mély".

Ilyen felütés után – mondjon bármit is az elnevezés – nyilván nem popzenét fogunk kapni, még ha az összkép valóban jóval könnyedebbnek is hat, mint anno a Generational Anthems esetén. A Raumgeist például helyből: játékosabb ritmusok, dúdolható gitár- és énektémák, fogós refrén. Hasonló erényekkel operál a végére azért szépen behülyített Likeocracy, a révültebb Astorio és a merengős Slut is. Mind jól megjegyezhető darabok, Várhidi úr énektémái tényleg azonnal rögzülnek, nekem mégis az egy fokkal horzsolóbb tételek jönnek be igazán: a punkos Western Promises, az Apocalypse Party súlya, vagy a „kelet-európai női karriermodellt" megjelenítő, karcos Léda Wild, hogy a Ruin Pop döngölős kezdését, vagy a Nightbus álmodozós feelingű zárását már ne is említsem. Abszolút kedvencem pedig az echte Alice In Chains-hangulatú Goulash & Sons, engem egy ilyen dallal ugyanis bármikor meg lehet venni kilóra.

A felvételek természetesen ismét a régi harcostárs, Vári Gábor szegedi stúdiójában (Miracle Sound) folytak, de hát hiba is lett volna leváltani Gábort, ő ugyanis tökéletesen érzi a zenekar lényegét, mindenből pont annyit hallunk, amennyi kell, a gitárok például – hiába kevésbé (hang)súlyosak, mint korábban – talán még sosem voltak ennyire arányosan eltalálva. Mindenképp előrelépés az is, hogy a kettes nagylemez immáron nem szerzői kiadásként kerül elénk, hanem Pintér Miki újszülött Grungery Media Recordsa gondozásában, ami azt hiszem, újabb bizakodásra okot adó körülmény a srácok számára.

Akikről egyébként továbbra is úgy gondolom, hogy a fiatal nemzedék egyik meghatározó bandájává nőhetik ki magukat. Akkorák nyilván soha nem lesznek, mint mondjuk a Tankcsapda, de egy felfogásában is egészen rokonnak tűnő, késői Black-Out-féle elismerés azért még kijárhat nekik. Szerintem ezzel ők maguk is bőven elégedettek lennének – én mindenesetre szorítok érte.

Az Alone In The Moon május 10-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a Dungaree és a Trick társaságában. Részletek itt.