Nem volt könnyű helyzetben az Amon Amarth a legutóbbi Jomsviking konceptuális játéka után, az efféle albumokat ugyanis soha nem egyszerű folytatni, főleg, ha még olyan jól is sikerülnek, mint a 2016-os anyag. Az egyik lehetséges kiút a további dallamosodás lehetne, ezt azonban a csapat a Berserker tükrében nem kívánta meglépni, és lehet, hogy nem is sülne el túl jól a dolog. Viszont egy „sima" új album esetében mindig ott rejlik ilyenkor a kockázat, hogy nem tűnik majd kellően izgalmasnak a különlegesebbre vett előzmények fényében.
Gyorsan a közepébe is vágok: pontosan ezt érzem most, azzal együtt, hogy a Berserkerrel igazából nincs gond. Kaptunk egy különálló dalokból összerakott, friss Amon Amarth-lemezt, amelynek stílusa nagyjából az utolsó két mű mezsgyéjén halad, viszont a Deceiver Of The Godson szerintem egyértelműen erősebb dalok szerepeltek, a Jomsviking pedig változatosabbra sikeredett, és a sztori is injektált bele nem kevés hangulati pluszt. Persze bizonyára létezik egy réteg, amelynek pont az előző anyag volt sok, most pedig örülnek, hogy kaptak egy tipikusabb albumot a csapattól. Nincs is ezzel semmi gond. Én viszont nem annyira lelkesedem most, noha a Berserker profizmusához nem férhet kétség.
Azt persze nem mondanám, hogy nincs a dalokban semmi újdonság, mert a zenekar nagyon óvatosan, de ezúttal is kísérletezik azért friss nüanszokkal. Ilyen például, hogy Johan Hegg több helyen is megpróbál tényleges énekmelódiákat hozni, viszont nem véletlenül írtam fentebb, hogy a dallamosodás egyelőre kétesélyesnek tűnik a csapatnál. Finomkodhatnék, de nincs értelme: még szerencse, hogy a Crack The Sky vagy az Ironside ilyen irányú kísérletei tényleg csak nüanszok, ugyanis kimondottan félszeg, amatőr benyomást keltenek. Ezt és így biztosan nem szabadna erőltetni a jövőben, de végül is ezzel sincs probléma, amennyiben belátják, hogy nem megy a dolog. Bömbölőnek elsőrangú Hegg barátunk, ebben a stílusban kábé tökélyre fejlesztette előadásmódját, kellően változatos, sőt, ebben a formában is fogós, amit csinál. A jelek szerint benne ennyi rejlik, és más vizeken léket kap a drakkar.
Ha ezeket a szinte észrevehetetlen vadhajtásokat leszámítjuk, a Berserker egy korrekt Amon Amarth-album lett a csapat jellegzetes és mára megcsontosodott stílusában. Ebben az elegyben továbbra is békében megférnek egymás mellett a banda múltja felé visszamutató, nordikusan death metalos, mégis roppant dallamos csatahimnuszok, illetve a zenei alapjaikat tekintve simán vegytiszta heavy metalnak tekinthető darabok. Előbbi kategóriára talán a Shield Wall szolgáltatja a legimpozánsabb példát, utóbbiban pedig a Mjolner, Hammer Of Thor az egyik legerősebb darab, ahol a riffelés szinte száz százalékosan Priest és Accept, a refrén gitárharmóniái viszont már inkább a klasszikus Maiden felé mutatnak. És persze adott a két halmaz metszete is, olyan szépen megfogalmazott darabokkal, mint a nyitó Fafner's Gold, a jó súlyos málházásokkal is operáló Raven's Flight, netán a gyilkos ritmusgitározást villantó The Berserker At Stamford Bridge vagy a vérszomjas When Once Again We Can Set Our Sails. Utóbbi kettőt már csak azért is érdemes megemlíteni, mert pofás gitárszólókat rejtenek, és ezekből mintha határozottan kevesebb kapott volna helyet az anyagon a kelleténél. Az Amon Amarth gitárosai persze eddig sem törtek Malmsteen vagy Chris Impellitteri babérjaira, de ez például a színesítés egyik működőképes iránya lehetne a jövőben. Ellentétben a dallamos énekkísérletekkel...
A szokásosan kerekre csiszolt viking himnuszok mellett akadnak a lemezen alapjáratosabb, egynek-végső-soron-jó témák is (Valkyria, Skoll And Hati, Wings Of Eagles), a záró Into The Dark eposza meg egyértelműen hosszabb a kelleténél vagy másfél perccel. Viszont Jay Ruston szép, telt hangzást biztosított az albumnak, és ahogy említettem, összességében kerek a cucc, nincs értelme belekötni. De látni kell, hogy ebben az esetben most klasszikus rajongóetető lemezről beszélünk, ami inkább a már amúgy is lelkes tábornak való, új hívek toborzására pedig csak korlátozott mértékben alkalmas. Persze a zenekar ettől még aligha dől a kardjába, hiszen a lemez Németországban ismét az eladási listák első helyén kezdett. Vagyis az Amon Amarth fanatikus rajongói magja ma már szó szerint akkora, hogy simán és fényesen elvannak akkor is, ha kizárólag rájuk kell építeniük. Legközelebb meg remélhetőleg jön majd megint valami formabontóbb, persze szigorúan csak a saját stílus berkein belül.
Az Amon Amarth június 12-én a Barba Negra Trackben koncertezik a Trivium társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások