Az albacetei Angelus Apatridára gyakran még ma is feltörekvő bandaként szokás hivatkozni a metálsajtóban, pedig a zenekar lassan huszonöt éve aktív, a tavaly ősszel kihozott Aftermath pedig már a nyolcadik albumuk a sorban. Vagyis semmiképpen sem pelyhedző állú fiatalokról beszélünk, ám abban az értelemben jogos a fenti jelző, hogy a lemezes korszaka kezdete óta változatlan felállású négyest még mindig fűti a tűz, és még mindig nem tartanak ott, ahol zenéjük értékei alapján simán megérdemelnék. Valójában minimum egy szinttel simán lehetnének már ismertebbek ennél, mert ez az anyag is remekül sikerült.
Nagyon nagy vívmányokra persze nem kell számítani Guillermo Izquierdóéktól, ez itt továbbra is klasszikus, mondhatjuk, old school alapokra építkező thrash, elsősorban az amerikai csapásvonalon. Okkal feltételezhető, hogy ha eddig elvoltak ezzel a muzsikával, a dolog már a későbbiekben sem fog változni alapjaiban, bár azért némi szabad játéktér persze ezen a mezsgyén is akad. A spanyolok a mai napig nem vetkőzték le a Metallica, az Exodus, a Testament, a Slayer és társaik hatását – sőt, itt-ott az amcsi alapbandák mellé érzés szintjén némi érett Kreator is befigyel –, de ez nyilvánvalóan nem is cél, ezt szeretik, ezt nyomják. És mivel maradéktalanul érzik is a műfajt, a végeredményt hallgatni is felettébb élvezetes.
Nem tudnám megmondani, hol helyezkedik el a terebélyes diszkográfiában az Aftermath: mint sok újabb csapat esetében, az évek során az Angelus Apatrida lemezei is kicsit összefolytak nálam, de alapvetően mindig tetszeni szokott, amit csinálnak, és nincs ez másképp most sem, a megjelenés óta rendszeresen előszedem az albumot. Valamivel talán változatosabb módon dallamosak most, mint eddig, ugyanakkor a harmóniák, melodikusabb részek igazából eddig sem hiányoztak a zenéjükből, szóval markáns váltásról, iránykorrekcióról így sem számolhatok be. De mondjuk a középtájt érkező, csaknem kilencperces To Whom It May Concern metallicásan vészjósló, súlyos dallamossága, kiszámíthatatlan szerkezete, izgalmas atmoszférája azért elég komoly lépés így is, ehhez hasonló nótát például egész biztos nem írtak még. Nem csípnék le belőle egy hangot sem, úgy jó az egész, ahogy van, és Guillermo is nagyon ízesen énekel benne a megszokott durvaság mellett.
Mint írtam, ízig-vérig thrasht rejt az anyag, de a műfaj keretei között azért elég változatos. A Scavenger vérszomjas, pusztítóan intenzív nyitása, a markáns dallamos refrént villantó Cold, a Jamey Jastával megerősített, ennek megfelelően némi crossoveres ízt is rejtő Snob elsőrangú témák, ez nem is kérdés, de nagyot üt a sodró Gernika vagy a záró Vultures And Butterflies is. Utóbbiban Todd La Torre vendégeskedik, és ennek köszönhetően – nem meglepő módon – klasszikus amcsi power metal fogások vegyülnek a hispán thrashbe a Vicious Rumors és társai nyomdokain. David G. Álvarez végig minőségi szólókkal dobja meg a dalok energiaszintjét, és Victor Valera dobtémái is ott vannak a szeren, bár – szokás szerint – nehéz megmondani, mennyit trükköztek velük a stúdióban. Ha élőben is tudja hozni ezt, megemelem a kalapomat. Szerencsére jól is szól az album, kellően tömény, de organikus is egyben.
Nem érzek indokoltnak ennél magasabb pontszámot – pár tipikusabb vagy egyenesen jellegtelenebb pillanat, származtatott téma azért akad az albumon –, de ha szereted a thrasht és még nem ismered, ne habozz, nem fogod megbánni. Fasza kis csapat, fasza kis lemez.
Hozzászólások