Shock!

Akárhogy csűröm-csavarom, bizony igen mostohán bántunk eddig az Angrával: három lemezismertető szinte már méltatlan egy ekkora életműhöz, pláne, hogy műfajában patinás és stílusát tekintve különleges csapatról van szó. Az persze egy dolog, hogy ők is a Helloween köpenye alól bújtak ki, de már a legelején felismerték, hogy a puszta imitáció nem lesz elég a szélesebb közönségsikerhez – ahhoz nyúltak tehát, ami brazil lévén a legkézenfekvőbb volt: saját gyökereikhez, tekintve, hogy ez egy másik zenekarnak már elég jól bejött korábban.

Ma már persze oda se bagózunk, ha egzotikusnak mondott helyről érkezik egy banda, de az Angra (és pláne az eredeti énekest, André Matost soraiban tudó Viper) indulásakor, jó negyedszázaddal ezelőtt ez még igazi kuriózumnak számított. Nyilván a híresen lojális és fanatikus brazil metalos tábor lelkesedése is adott egy löketet a nemzetközi karriernek, de igazán a japán és a német piac futtatta fel az Angrát, elvégre ezeken a területeken volt mindig is töretlen a tradicionális metal népszerűsége. Mindez ugyanakkor mit sem ért volna, ha a zene középszerű, és ha valami, akkor az mindenképpen elmondható Kiko Loureiro zenekarvezető-gitárosról, hogy kreatív és maximalista. Ennek köszönhetően tehát az Angra zenéje az újhullámos power/speed-dömping tetőzésekor, sőt, annak kifulladása után is folyamatosan izgalmas tudott maradni, és mára elmondható, hogy két nagyon is kockázatos frontembercsere sem tudta megtörni a lendületet.

Bizony, nem sok sikeres csapatról mondható el, hogy egy új énekessel szinteket lépnek feljebb, olyan szitu pedig, hogy a később nagyon is népszerű második arcot is váltani kell, tényleg ritkán merül fel (hiszen ilyen esetekben inkább visszajön a régi). Persze az az előny megvolt, hogy nem egy ismeretlen figurát kellett elfogadtatni Edu Falaschi helyén, hanem olyan valaki ugrott be először csak ideiglenes jelleggel, akit az angrások is körében is respektnek örvendett, de legalábbis vállalhatónak tűnt, mint szükségmegoldás: a Rhapsody (Of Fire) élén komoly népszerűségre szert tett Fabio Lionére aztán tényleg senki nem mondhatta azt, hogy nem illik a képbe. A turnés beugrásból végül hosszútávú együttműködés lett, és immár minden szimpatizáns meggyőződhetett, hogy a srác teljesen rendben van akkor is, ha új Angra-dalokban kell helyt állnia. És hogy milyenek ezek a dalok? Olyanok, mint eddig: csupa közhellyel körbeírható szerzemény, amely közhelyek azonban tökéletesen jellemzik is a zenét. Mert ugye progosnak progos, power/speedesnek power/speedes, szimfósnak szimfós és persze azok a kellemes kis latin futamok sem tűntek el, amelyek annyira jópofán illeszkedtek mindig is az összképbe. Ez az összkép pedig szerfelett élvezetes és szórakoztató, különösen akkor, ha az ember hosszabb ideig nem hallgatott ilyen zenét. Ha pedig mindennap nagykanállal fogyasztja ezt a stílust, akkor is kiemelkedő, mert van egyedi íze.

Eleve nemigen lehet ellenállni egy olyan nyitásnak, mint a Newborn Me, ahol mesterien keverednek a súlyos témák a latinos ritmusokkal, és mivel a lemezanyagot is nagyon okosan építették fel, valamint túl hosszúra sem nyúlik az album (hiszen 54 perc manapság szinte rövidnek számít...), a lendület és a hangulat magával is ragadja a hallgatót, ellentétben mondjuk az új Blind Guardiannel. Még úgy is, hogy mindössze két igazi klasszikus speed-őrület található a dalok között, a második Black Hearted Soul (amiben gyaníthatóan Fabio keze is benne volt a Rhapsody-buké miatt az elején), illetve a Perfect Symmetry a vége felé. A kettő között pedig ezerféle dolog vonul fel (mint mindig, most is érdemes figyelni az apró részletekre, hangszerelési finomságokra és a viszonylag friss tag Bruno Valverde dobolására), még sincs katyvasz-jellege az egésznek, egységesen angrás a végeredmény, és ahogy említettem, nagyon kellemes hallgatnivaló. Még Simone Simons és Doro vendégszerepléseit sem érzem feleslegesnek, jól illenek a koncepcióba. A legjobb viszont a lemezzáró Silent Call, amelynél feelingesebb esőerdő-balladát még soha sem hallottam, ráadásul ezt nem is Fabio, hanem Kiko gitárostársa, Raffael Bittencourt énekli – mi tagadás, vevő lennék egy unplugged Angra-kiadványra, ha több nóta is jutna a fickónak.

Könnyen lehet, hogy idén ez lesz az egyetlen europower-lemez, amivel közelebbi ismeretségbe kerülök, de ez is azt bizonyítja, hogy bármely műfaj legjobb, legérdekesebb zenéinek mindig is lesz létjogosultsága.