Shock!

Nem állíthatom magamról, hogy én lennék a földgolyó leghatalmasabb germán/europower-rajongója, de ettől függetlenül sok kedvencet tudnék felsorolni a német mezőnyből is, a Rage, a Vanden Plas, a Scorpions vagy éppen a Pink Cream 69 még véletlenül sem nevezhető unszimpatikus formációnak. Természetesen ezek közé tartozik a Krefeldből származó, kultikus státuszú Blind Guardian is, akik négy éves kemény munkával a hátuk mögött végre elkészítették tizedik stúdióalbumukat. Az előzetes hírekben már több információt is elcsöpögtettek a lemezfelvételekről, többek között például azt, hogy az anyagnak magyar vonatkozása is van, hiszen egy bostoni és egy prágai kórus mellett budapesti énekesek is szerepelnek rajta, illetve a közreműködő komolyzenészek között is akadnak magyarok a mindenütt jelenlévő prágaiak mellett.

A négyévenkénti lemezmegjelentetés 1998 óta bevett szokás Hansiéknál, és valahol az ő esetükben ez a tendencia még egészségesnek is nevezhető. A németek amúgy sem a kapkodásukról és a trehányságukról híresek, és a rájuk jellemző munkamániának és precízitásnak akár a mintapéldája is lehetne az új mestermű, amely az előzőekhez hasonlóan szintén konceptalbum, méghozzá a 2010-es At The Edge Of Time egyenes folytatása. Sőt, a történet hősének kalandjai egészen a húsz évvel ezelőtti Bright Eyes és And The Story Ends dalokig vezetnek vissza. Már ebből is sejthető, hogy az évtizedes fantasy-sztori még mindig nem ért véget, és nagyon úgy néz ki, hogy a zenekar ezen a koncepción már nem is hajlandó változtatni úgy zeneileg, mint tartalmilag.

A grefrathi Twilight Hall stúdióban rögzített anyag ismételten Charlie Bauerfiend producerkedése mellett készült el, és az eddig megszokott mjuzikeles, rockoperás, monumentális hangszerelés még az eddigieknél is bombasztikusabbra sikerült. A hatmillió sávra fenyomott vokálok például olyannyira vastagon hömpölyögnek, hogy sokszor teljes mértékben elnyomják a zenei alapokat, amelyek amúgy is szinte kizárólagosan Hansi énekdallamait szolgálják ki. Ha csupán instrumentálisan hallgatnám végig a szerzeményeket, tuti, hogy nem találnék bennük semmilyen kapaszkodót vagy emlékezetes momentumot. Érzelmeket is csupán az énekhang közvetít, hiszen a paneles dob- és gitártémák – atompontosságuk és precizitásuk mellett – soha nem a feelingről voltak híresek ebben a stílusirányzatban. A nem mellékesen fanatikus gamer André Olbrichtől tehát ezúttal sem kell várni megjegyezhető riffeket, és millió sávra rögzített, wahpedálos szólóiban sem történt semmiféle változás. Illetve talán csak annyi, hogy a rengeteg hangszer miatt egy kicsit talán még az eddigieknél is hátrébb szorultak.

Panaszkodásom viszont ennyiben ki is merült, ugyanis a klasszikus zenét, illetve a filmzenéket is egyaránt nagyon csípem, és a Blind Guardian egyike azon csapatoknak, amelyek nagyon magas színvonalon ötvözik a rockzenét a szimfonikus megoldásokkal. A dalokról ugyanakkor a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy egy kicsit gyengébbre sikerültek az előző anyagokon hallhatóaknál. A személyes kedvenc A Night At The Operán, illetve az A Twist In The Mythen is hatalmasabb és ötletesebb refréneket hallhattunk, de a rajongók persze ettől függetlenül még ezt is ugyanúgy szeretni fogják, ez nem kétséges. Aki barátja ennek a fajta grandiózus megszólalásnak, most sem fog csalódni, és simán el tudom képzelni, hogy sokaknak pont ez lesz a kedvenc Blind Guardian-lemeze. Ehhez viszont roppant mélyen bele kell merülni a mű minden egyes pillanatába, hisz egy-két felületes meghallgatástól nem fogjuk megkapni a teljes élményt.

Ahogy írtam, összességében nem annyira szórakoztató az album, mint az eddigiek, de azért természetesen itt is akadnak hatalmas refrének és momentumok. Ilyen például a Prophecies végén kibontakozó énektéma, de az eszeveszett tempót diktáló, speedes alapokra pakolt The Holy Grail is lesodor minden Középföldén felsorakozott ork hadsereget. Az is örökre a fülbe ragad, ahogy Hansi a „We must serve the fire..." sorokat énekli a The Throne-ban. Persze a modorosság és a tökéletesen kidolgozott, mesterkéltnek tűnő kinyilatkoztatások ezúttal sem maradnak el tőle, de most őszintén, kinek tudna elképzelni ezekre a zenei alapokra egy Robert Planthez vagy Jim Morrisonhoz hasonlóan ösztönös énekest? A legjobban sikerült melódia amúgy szerintem az utolsóként elhangzó Grand Parade-ben hallható: a refrén itt valóban annyira jól sikerült, hogy akár szerepelhetett volna a négy vagy nyolc évvel ezelőtti hanghordozókon is. A szimfonikus zenei aláfestés is e számban szólal meg a leggyönyörűbben, és maga a nóta is tökéletesen felépített, szép ívelésű szerzemény.

A banda alapos Európa-turnéra is elindul 2015 áprilisától, de sajnos Magyarországot ismét elkerülik, amit általában azzal szoktak indokolni, hogy nálunk nincs jelentős rajongótáboruk. Mindenesetre élőben a lemezen hallható, sokrétű muzsikát nyílván teljes mértékben lehetetlen ugyanúgy visszaadni, és a magam részéről inkább maradnék is a korongra rögzített verziónál. Az értékelésnél pedig kénytelen voltam az előző lemezeket is számításba venni, amelyek nálam egyértelműen 9-10-es skálán mozogtak, és aki hozzám hasonlóan szintén így gondolja, bizonyára érteni fogja, hogy miért lett végül „csak" 8 pont a Beyond The Red Mirror. „Ha hibázunk, örökre elbukunk..." – énekli Hansi Kürsch az utolsó dalban – hogy ez valóban megtörtént-e a Blind Guardian legújabb meséjében, az idő és a rajongók előbb-utóbb úgyis eldöntik.