Shock!

A hírbeszámolók szerint országszerte érezhető volt az a Richter-skála szerinti 5,5-ös erősségű földrengés, ami belőlem fakadt s áradt szerteszét. Egy hatalmas sziklagörgeteg okozott ekkora rezonációt, amely leomlott bennem, midőn első ízben hallgatni kezdtem az új Vak Kardigán albumot.

Végre! Hansiékat orcán törölte a józanabbik eszük és magukhoz tértek! Mi ez, ha nem üdvözítő?! Mielőtt a soknyi BG-rajongó hajtépve rohanna a boltok irányába, azért olvassa el a következő sorokat. (Utána pedig rohanjon, de hajtépve ám!)

Gyönyörded külsejű albumról van szó (szokás szerint), amelyet dugig töltöttek retro Kardigán-hangulatszilánkokkal, orbitálisan megszólaló kórusokkal, fülbekúszó melódiákkal és befogadható, emészthető nótákkal. A srácok tehát szakítottak az agyament bonyolultkodási kísérlettel, ami egyébként sem állt jól nekik. Az albumom többé-kevésbé a régebbről jól megszokott és kedvelt zenei világ köszön ránk ismét, de véletlenül sem mondanám, hogy az A Twist... egy az egyben visszakanyarodik a Middle Earth-ös, tolkienes időkhöz és azokat másolja. Nem. Ez az anyag korszerű, változatos és kreatív, akadnak rajta szokatlan pillanatok jócskán, mégis összetéveszthetetlenül Kürsch-ízű és -szagú az egész motyó. (Annak ellenére, hogy Hansi már egyáltalán nem visít úgy, mint régebben...)

Noha a dalok sokkal könnyebben emészthetők, mint az A Night at the Opera zakkant tételei, azért van bennük agyasság, részletgazdagság, amin sokáig el lehet csámcsogni. Epikus himnuszok (Turn the Page, Carry the Blessed Home, The New Order) hömpölyöznek egymás hegyén-hátán. A sejtelmes-misztikus hangvételű Otherland első hallatra elvarázsol. Az Another Stranger Me hihetetlenül tökösre, dinamikusra sikeredett. A némileg elvontabb fajtából való Fly, Lionheart vagy The Edge sem barátságtalan, csupán kissé szokatlan ettől a bandától. A romantikus, csodaszép ballada megbízhatóan szállítja az ismerős, reneszánsz hangulatot.

Örvendek a csapat eme (újbóli) pálfordulásának, mert amit jelenleg művelnek, az kielégítheti a régi rajongók elvárásait, ugyanakkor magában hordoz egyfajta újdonságérzetet is, ami frissé, aktualizálttá teszi a muzsikát. A Blind Guardian még eme mérsékelten összetett, tömény dalait sem fogjuk máról holnapra megemészteni, memorizálásukhoz bizony türelem és szorgos ismételgetés szükségeltetik.

Az anyag egyetlen, ám annál zavaróbb hátulütője a tompa, kellemetlen megszólalás. Óriási fekete pont jár érte, mert ez sajnos rontja az élvezetet.