Shock!

Az igazat megvallva közel sem vagyok elragadtatva az Annihilator utóbbi években nyújtott teljesítményétől. Ennek legfőbb oka az általam - leginkább jellegtelensége miatt - mélységes antipátiával figyelt énekes, Dave Padden ténykedése, akinek acsarkodó, jellegtelen stílusa kb. annyira illik az Annihilator klasszikus thrash muzsikájához, mint Nagy Feró gomblyukába a veres szegfű. Mindazonáltal az objektivitás jegyében nem lehet Dave nyakába varrni az All for You és Schizo Deluxe című gyengébb eresztéseket, azt is el kell ismerni, hogy a jó öreg riffgyáros, Jeff Waters is mintha kreativitásának mélypontján lett volna az elmúlt években.

Mindezek miatt meglehetős szkepticizmussal és érdektelenséggel vártam a roppant fantáziadús címmel ellátott új anyagra, aztán magam sem tudom miért, hirtelen felindulásból mégis begyűjtöttem a Metalt.

Ekkor ért a meglepetés, ugyanis minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Na, persze nem arra kell gondolni, hogy ez itt most valami hihetetlen produktum, netán a banda klasszikus lemezihez mérhető mestermű, de tény, hogy a Carnival Diablos óta ez az anyag jön be leginkább. És egyáltalában nem a vendégek miatt; annak ellenére sem, hogy a lemez felvonultatja napjaink illusztris gitárosainak egész ármádiáját. Kiváló szólót facsar pl. mindjárt a nyitó Clown Parade-ben Jeff Loomis, de itt van Mike Amott, Jesper Strömblad, Alexi Laiho, Lips az Anvilből, és a Trivium gityósa, Corey is. Viszont a lemez egyértelműen leggyengébb nótája is a vendégekhez köthető, a Danko Jones „köcsög" énekével (copyright by Fenriz) és Angela Gossow vérhányó kisasszonnyal csatasorba álló Couple Suicide ugyanis harmatgyenge. Lazább felfogásával ki is lóg az amúgy 100%-ban retró-ízűre sikeredett lemezről.

A néhány vérszegényebb témától (például a Clown Parade óóó-zós része) eltekintve, kifejezetten erős, jobbára a kilencvenes évek klasszikus éráját idéző dalok sorakoznak a Meatlon; Jeff meg a legszebb hagyományokat követve nyűvi a hathúrost, kiváló és persze tipikusan vóterszes riffeket és szólókat eregetve. A Smothered például tiszta Set the World on Fire, és az Operation Annihilation sem csak azért King of the Kill-es, mert Jeff-fel a mikrofon mögött követték el.

A két legkirályabb nóta egyébként egyértelműen a nyolc perces Haunted meg a Downright Dominate, aminek a kezdő témájára gondolkodás nélkül rávágnám, hogy Exodus, annyira Gary Holt! Aztán persze bevillan a klasszikus gitárvijjogtatás és onnantól rögtön emblematikus Annihilator az egész dal.

Annyira jópofa, 100% retró Annihilator lemez ez, hogy még a szép számmal megtalálható leporolt, újrahasznosított témák sem zavarnak, sőt, a Chasing the Highba pofátlanul belepakolt Fun Palace riff sem veri ki a biztosítékot.
Ráadásul Dave Paddennel is kezdek megbarátkozni, így ki merem jelenteni, hogy ez az utóbbi 6-7 év legjobb Annihilator lemeze! Persze, ha az immár rekorder Dave (Eddig még egyetlen énekes sem vitte az Annihilatorben 3 stúdiólemezig!) helyére mondjuk Wade Black kerülne, az lenne csak igazán Metal! Ha októberben, Bécsben, az Iced Earth zenekarral közös bulin netán összefutnék Jeff-fel, fel is vetem neki...