Shock!

Az Anti Fitness Clubból amolyan ügyeletes magyar szenzációt akar kreálni a háttérben dohogó gépezet, kihasználva a tőlünk nyugatra már enyhe csitulásnak indult emo-lázat. A tinédzsermagazinok oldalain és a zenetévék villantós műsoraiban pózoló négy fiatal srácot úgy igyekeznek eladni, mint akik a füstös klubok színpadairól, tökös rockcsapatként kerültek hirtelen a nagy reflektorfénybe, de ha ehhez hozzávesszük, hogy a bandának a jelenlegi felállásban az utóbbi egy évben egy kézen megszámolható mennyiségű koncertje volt, egyből képet kapunk arról, mi is az ábra valójában.

Bingo: ez itt egy igazi törzskönyves zeneipari kreálmány, egy pontosan kicentizett és megtervezett popprodukció annak minden jellemzőjével együtt. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy egy már létező zenekart kaptak fel a rutinos imidzskreátorok vagy pedig úgy rakták össze őket hosszas válogatások során, mert a végeredmény így is, úgy is ugyanaz. Marketing nélkül ma már semmi sem adja el magát, azok mögött is ott csikorognak a bizniszmenek fogaskerekei, akik annak idején tényleg mocskos klubokból küzdötték fel magukat a zenetévék képernyőire, csak éppen az őszinte meg a műanyagból készült zenét bizony így is baromi könnyű megkülönböztetni. Ez egyszerűen egy ilyen művészeti ág – merthogy annak kellene lennie, még ha a tömegtermelés közepette hajlamosak is vagyunk erről megfeledkezni.

Nos, az Anti Fitness Club lemeze olyan szinten plasztik, amennyire egy efféle anyag csak az lehet. A rockos hangszerelési környezet, a pop/punkos tempók és dallamvilág csak a csomagolás, ez az elektromos gitárok – szándékosan nem írok riffeket – ellenére is vegytiszta popzene, ami nem feltétlenül baj, hiszen ez egy popközönségnek szóló poplemez. Nagyobb probléma, hogy annak is csupán középszerű, ugyanis egyszerűen nem kellően erősek a dalok, amiket egyébként nagyrészt a tagok írtak (már többször is hallottam embereket úgy hivatkozni erre, mintha valami hatalmas csoda lenne, nem pedig természetes, hogy egy zenész maga írja meg a saját lemezét). Nyilván a kreátorok és maguk a srácok is úgy érzik, hogy az album amolyan pannon válasz a My Chemical Romance-re és társaira, a helyzet azonban baromira nem így áll, ez ugyanis még a Tokio Hotelnek is csak némi jóindulattal lehet magyar megfelelője. A legnagyobb baj, hogy igazi slágert egyszerűen nem vélek hallani itt, márpedig az ilyesmi azért eléggé létfontosságú lenne egy popcsapattól.

A műkeménykedős kezdés után geil, cukormázas dallamokkal és kínosan szájbarágós szöveggel émelyítő Még vár ránk ez a Föld! után érkező klipesített Többet érsz! még talán a legfogósabb az összes dal közül, itt a zongorapittyegéses indítást követően amolyan necchálós, mesterségesen elsötétített témák váltják egymást pattogós ütemekkel, a refrénben pedig egyszerre köszön vissza a Junkies világa és a Republic Jó reggelt kívánok című emberiség ellen elkövetett bűncselekményének rettenetes emléke. A Bárhogy szeretnédben a végletekig leselymesített gitáralapokra kanyarított affektálós verzék után talán az egész lemez legeltaláltabb kórusa hallható, a legkiakadtabb pillanatnak szánt Bosszúból?! pedig Molnár Tamás énekes/gitáros előadásmódja miatt ejt maradandó sebeket. Tamás hangja tipikusan emós, azaz kissé nemtelen és meglehetősen jellegtelen, és az esetek többségében el is megy, amit csinál, ezek az ordításnak szánt valamik viszont borzalmasan kínosak, itt-ott pedig – szerencsére nem túl gyakran – szimplán csak hamis. A szövegek nyilván nem nekem szólnak, ennél sokkal többet nem tudok róluk elmondani – legalább túlságosan sok kínrím nincs bennük. Maga a produkció amúgy lekerekített, a hangzás arányos, meg persze olyan sima és ártalmatlan, akárcsak egy bögre tej.

Eleve legalább másfél évtizeddel nőttem túl a belőtt célcsoporton, ráadásul az ilyesféle felszínes popzene tinédzserként sem izgatott soha, tehát korántsem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ahhoz, hogy véleményezzem az Anti Fitness Clubot, de ha már így alakult, sajnos nem igazán tudok róla jókat mondani. Sokan szeretik azt hangoztatni a hasonló gitárral kiálló fiúbandák és egyéb előadók kapcsán, hogy „de inkább ez szóljon a rádiókban meg a zenetévéken, mint a sok hip hop meg elektronikus vacak", ennek azonban nincs sok teteje: lényegét tekintve ez a produkció semmiben sem különbözik a fentiektől, csak a körítés más hozzá. Persze ha éppen általános alsóba jársz és imádod a Tokio Hotelt meg Avril Lavigne-t, ideig-óráig ezt is biztosan kedvelni fogod.