Shock!

Kanadából érkezett a csapat bemutatkozó anyaga, melyet a valószínűleg magyar elődökkel is rendelkező Andrew Bak bőgős küldött el. A honlapot meglátogatva megtaláltam a tagokra hatással bíró zenekarok listáját, de közben már egy ideje pörgött a cd, ezért nem ért meglepetésként az Iron Maiden, az Iced Earth vagy a Shadows Fall felemlegetése.
Amerikában nagyon mély undergroundnak számít a klasszikus heavy metal, márpedig az Antiquus az emlegetett csapatok által kijelölt rögös utat választotta.

Sajnos a felvétel minősége nem döntött le a lábamról, és ez nem segített azonnal megszeretni a zenét - erősen hallatszik a monetáris hendikepp, főleg a dobsound vérszegény, és néha az ének is elvész a gitárok őrlésében. Ahogy megszokta a fülem a furcsa soundot, egész reménykeltő zene bontakozott ki előttem. Természetesen azért akadnak még jócskán fejlesztenivalók, mint például Jesse White éneke, amely néha túlerőlteti a magasakat, melyek így vérszegények, bizonytalanok. A kieditált, mikroszekundumra pontos dobokhoz szokva néha meg-megütötte a fülem némi ritmusbeli pontatlanság is.

Az összhatás mégsem rossz: Valószínűleg kifejezetten erős motiváció hajtja a fiúkat: az odaát jóval mostohább sorsú műfaj szeretete érződik a lemez egészén. Az Iced Earth mellett én még jó adag korai Queensryche-ot és klasszikus Priestet érzek a dalok legtöbbjében, ugyanazok az izmos középtempók, élesre, magasra kevert, hasító gitárriffek, sziréna-ének, helyenként kissé Maidenes szólók - ha szereted Jon Schafferék új generációs metalját, az Antiquus-szal is nyugodtan tehetsz egy próbát.

A lemez első felében négy "sima" dal vezeti be a második, egybefüggő dalfüzért, tulajdonképpen e hat dalból álló koncept-füzérnek adták a Ramayana címet. A nyitó dalok közül a Battle Of Eylau emelkedik ki egyrészt több mint 11 perces hosszával, amitől először megijedtem, de a csatajelenetes, ágyúdörgős bevezetésből egész korrekt metal dal bontakozott ki, szépen elénekelt, többszólamú refrénnel.

A Ramayana ciklus, ahogy nevéből sejthető, Indiába kalauzol, már a nyitó szitárhangok is izgalmasak (már csak azért is, mert hallhatóan nem hangmintákat és szintiket, hanem igazi szitárt használtak). Aztán akusztikus gitár veszi át a dallamot, és máris egy érzelmes ballada közepén találjuk magunkat. Itt a magasak sincsenek túlerőltetve az énekben, így belefeledkezhetünk a Warning-korszakos 'ryche-ra emlékeztető dalba, melynek második fele nagyívű power-balladává terebélyesedik. A The Hunt szaggatott riffjei szinte kiabálnak egy jó hangzásképért. A Hanuman a címhez méltóan némi aprómajom-rikácsolással indít (a címadó egy majommá változtatott isten az indiai mitológiában), majd egy Matt Barlow-szerű refrénig meg sem áll, még ha az ének nem is éri el a vörös óriás szintjét.

A tíz perces, záró dal pedig egymás után villant fel epikus és zakatolós részeket, ebben helyenként kifejezetten dickinsonosra van véve az ének, és egyes gitártémák is Bruce mester szólóanyagait idézik. Összességében ugyan korántsem tökéletes, de reménykeltő lemez a Ramayana. Sok gyerekbetegségben szenved, de egyértelműen hiteles és őszinte, és csírájában megvannak már benne olyan elemek, melyeket kikupálva lehet belőle nagyobb villantás is.