Shock!

A jó végül elnyeri méltó jutalmát – klasszikus népmesei fordulat, amely bár nem minden esetben, de néha azért a való világban is előfordul. Arról sajnos nincs információm, hogy a kanadai Anvil énekese/gitárosa/motorja/lelke, vagyis Steve „Lips" Kudlow harmadikként, netán legkisebb fiúként született-e anno, de az biztos, hogy fanatizmusa, kitartása és eltökéltsége végül meghozta számára azt a fentebb említett méltó jutalmát. Az ötvenes arc ugyanis negyvenévnyi karrier után elmondhatja magáról, hogy végre csak a zenélésre kell koncentrálnia, azaz az Anvil termel annyit, hogy ne kelljen mellette mindenféle civil melóval múlatnia az időt.

Gondolom, ha e sorokat olvasod, tisztában vagy vele, hogy mindez annak a 2008-as dokumentumfilmnek köszönhető, amelyet a csapat nagy rajongója, a komoly filmes karriert befutott Sacha Gervasi rendezett. A végeredmény annyira kiválóra sikeredett, hogy a Times például minden idők vélhetően legjobb rock'n'roll filmjeként aposztrofálta, illetve 2010-ben Emmy-díjat is kapott. Innentől kezdve a csapat ázsiója ugrásszerűen megnőtt, minek következtében az az abszurd helyzet is előállt, hogy megjelenése után huszonnyolc évvel Metal On Metal című daluk a svéd digitális eladási listák élére került 2010 karácsonyán.

A film által felvert por kissé ülepedett azóta, de a 2011-es Juggernaut Of Justice lemez megjelenésekor azért még érezhetően komolyabb lehetőségeket kapott, mint elődei. Ráadásul hirtelen az Anvil újrakiadásokban is kezdtek fantáziát látni a csapat korábbi kiadói, így tehát – ha szupersztár státuszt nem is ért el a trió – egyértelműen leszögezhető, hogy a banda mögötti gépezetet sikerült komolyan megerősíteni. Ennek köszönhetően nagyjából huszonöt éve nem állhattak olyan stabilan a földön, mint most. Ezt a kiegyensúlyozottságot pedig tökéletesen reprezentálja az idén májusban napvilágot látott tizenötödik Anvil sorlemez, a Hope In Hell is.

Bár az előzetes hírek szerint a Sal Italiano bőgős csatasorba állításával némileg megújított felállású csapat a Hope in Hell-lel bizonyos mértékű zenei elkalandozást ígért, ebből én vajmi keveset érzékelek. Viszont gyorsan leszögezném azt is, hogy emiatt hangyányi hiányérzetem sincs, hiszen a kanadai kultbanda mindig is egyértelműen a Motörhead vagy – hogy egy másik kanadai csapatot említsek – az Exciter által fémjelzett vonulatba tartozott, vagyis saját, jól körülhatárolt, ámde abszolút markáns zenei világukban mozogva szállították időről időre az újabb lemezeket. Ebbe a sorba természetesen a Hope In Hell is abszolút illik.

Az ötvenperces lemez tizenegy nótája színtiszta Anvil-metalt rejt tehát, amelyben Lips antihangja mellett továbbra is Robb Reiner feszes, ámde fifikás dobolása, illetve az a klasszikus rockos hangzás az abszolút meghatározó, amely már a kezdeti időktől fogva jellemzi őket. A szokásos gyors dalok mellett (Eat Your Words vagy Shut The Fuck Up) a döngölős középtempók (például Call Of Duty) is itt vannak, illetve a rock'n'roll iránti elhivatottságot taglaló szövegek (Flying, Badass Rock And Roll, Pay The Toll) sem hiányozhatnak. A harmadik Through With You-ban pedig még a Deep Purple klasszikus Smoke On The Waterjét is sikerült – fogalmazzunk úgy – megidézni. Hiányérzete egyetlen Anvil fannak sem lehet tehát.

Az Anvil továbbra sem a világ legjobb zenekara, ez tagadhatatlan, de 2013-as lemezükön is megtalálható minden olyan alkotóelem, amiért annyira lehetett (és lehet ma is) szeretni őket. Lipsről már csak a hangja alapján is egyértelmű, hogy nem százas (ha pedig műfasszal gitározni is láttad már, el is dőlt a kérdés), és csapata is ugyanolyan elhivatott, mint az elmúlt évtizedekben. A kanadaiak háza táján szerencsére semmi sem változott.