Shock!

Az Apey & The Pea Ördögi nektárja számomra a tavalyi év legjobb hazai lemezét jelentette, amit azóta is igen gyakran és nagy kedvvel hallgatok. A címadás és az Antikrisztus borítóra tétele azonban egyértelműen jelezte: jó lesz vigyázni, itt bizony koncepcionálisan folyik az ördöggel cimborálás! Hát, a trió bizony még ehhez képest is bekeményített a második anyagra, mind a pokoli lemezcím, mind pedig a fronton veszettül acsarkodó cerberus látványa (pláne a pentagrammával és a címsorban szolidan megbújó fordított kereszttel súlyosbítva) arra utal, hogy Áron Andris, Makai Laci és Prepelicza Zoltán továbbra sem kíván a Kereszténydemokrata Néppárt kedvenc bandájává válni. Harrach Péteréken kívül azonban bárkinek jó szívvel tudom ajánlani a Hellisht, mert a srácok másodszorra is megcsinálták: ebben az évben is az övék az év magyar lemeze!

A Hellish úgy hoz változást a Devil's Nectarhoz képest, hogy az alapok totál változatlanok maradnak: ugyanaz a „groove metal süpped bele szép lassan a mocsárba" - játék van itt is, mint korábban, csak éppen új elemek is bekerültek a képletbe. A nyitó Acid – ami kapásból az egyik favoritommá is vált – például meglepően rockosan kezd, oké, sötét és mocskos rockolás ez, de akkor is mindvégig megmarad az érzésem, hogy itt valami könnyedebb dolog történik, hiába ugrik elő Andris torkából a benne szunnyadó Phil Anselmo egy-két elnyújtott üvöltés erejéig, és hiába súlyosbítják be a dolgot a végére. De mondhatnám a záró Reverend Greent is, ami talán az eddigi leginkább groove-orientált tételük, szinte már táncolható, és a címek alapján az is egyértelmű, hogy a Nemzeti Drogteszt Bizottság minden bizonnyal kéjes örömmel hugyoztatná mintavétel céljából Apeyékat kábé óránkénti gyakorisággal.

A másik olyan összetevő, ami jóval markánsabban tör a felszínre, mint a debüt esetében, az a grunge, konkrétan az Alice In Chains hatása. Már a kettes tételben, a Late Great Satanben (hát micsoda istentelen cím már ez is) arra figyeltem fel, hogy Api éneke sokkal inkább Layne Staleyt idézi meg, mint Anselmo bátyót, de az érzés a Timeless/Pothead párosában hatalmasodott el rajtam végleg. Ezek bizony totál olyanok, mintha összemixelték volna a Down sötétebbik énjét az éppen a harmadik lemezét készítő Alice In Chains éjfekete világával – mondanom sem kell, atomjó lett a végeredmény! De van ahol például thrash elemek is bekerültek a szórásba, például a sátános nóta vége felé, de az egyébként igencsak groove-os Leprechaun Skin szikár riffelése is mutat ilyesmi jelleget.

A legsúlyosabb csapások ezzel együtt is a korong vége felé helyezkednek el a már ismert Abraham képében (atyaég, hát mekkora riff van már ebben is ott a közepénél!), ahol Api „I am Hell!" bömbölése túlzás nélkül hátborzongató, illetve hasonlóan sötétre – sőt, szövegileg talán a legsúlyosabbra – sikeredett a címadó tétel is. De a maga módján mind a kilenc dal nagyon keményen meggyomroz, emiatt aztán nem is bánom, hogy a teljes játékidő megáll valahol 43 percnél. Ennél több nem kell ide, ez így is olyan sűrű, mint a Pokol kénköves bűze, ahogy kipárolog valahol a kilencedik kör környékéről.

A felvételek az R33-ban készültek, szól is a cájg, mint az atom, és míg a Nektár esetében Api hangja és gitárja kábé mindent maga alá gyűrt, most direkt odafigyeltem a másik két ördögfiókára is, és hát ők sem egyszerű dolgokat kennek. Különösen Zoli basszustémái fogtak meg, de Makai Úr is megérdemel egy barátságos hátba veregetést (különösen, hogy ezúttal még a duplázót is többszörösen meg kellett gyötörnie). A főhős persze ezzel együtt is Apey, aki még talán a debütnél is tetszetősebb teljesítményt nyújt, mivel ezúttal mintha kevesebbet üvöltene, és többet énekelne, ami pedig a legkevésbé sem áll rosszul neki. Tényleg veszedelmesen jó hangja van a kölyöknek, aki nem hiszi, járjon szépen utána! A trió tagjai tavaly még csak a patás piájába ittak bele, idén viszont már egészen a Pokolig mentek az ihletért - és minden bizonnyal én is odakerülök melléjük, de akkor is leírom, hogy a régi mondás ismét beigazolódott. Az Ördögnek egyszerűen jobb dalai vannak!