A San Diego-i As I Lay Dying eddigi lemezei nem nagyon fogtak meg. Habár objektíven nézve nem lehetett belekötni a produkcióba, valahogy mindig is amolyan felső középkategóriás bandának tűnt ez a keresztény érzületű metalcore brigád, és ez az álláspontom igazából idei A38-as, Hatebreed előtti jelenésük után sem változott meg alapvetően. Becsülettel tették a dolgukat, feszesen, pontosan és energikusan zenéltek, nem rosszak a dalaik sem, de valahogy mégsem rohantam a falnak tőlük.
Az As I Lay Dying ettől még persze vidáman elzenélget, és ráadásul egyre bővülő közönség előtt teszik ezt: legutóbbi stúdióalbumuk, a Shadows Are Security több mint 280 ezer példányban fogyott el Amerikában, a sorban negyedik An Ocean Between Us pedig helyből a Billboard-lista nyolcadik helyén startolt odaát, ami a patinás Metal Blade kiadó negyedszázados történelmének legfényesebb eredményét jelentette – mindezt akkor, amikor a hullám már jócskán kifulladóban van. Vagyis nem kell nostradamusi jóstehetség ahhoz, hogy lássuk: Tim Lambesisék különösebb akadályok nélkül élik majd túl a metalcore trend végleges kifutását. Az új anyag ismeretében pedig még viszonylag semleges szemlélőként sem tudom azt mondani, hogy nem érdemlik meg ezt.
Az An Ocean Between Us igazából semmi újat nem tesz hozzá ahhoz, amit eddig is tudtunk a bandáról és a stílusról. Az As I Lay Dying nem keresi a kiutat a skatulyából, mint annyi más társuk a Triviumtól kezdve az Atreyuig, hanem éppen ellenkezőleg: ugyanúgy felvonultatnak minden szokványos metalcore klisét, akárcsak korábban, a lemez erejét azonban dőreség lenne elvitatni. Nemcsak az As I Lay Dying eddigi legkerekebb albuma ez, de egyben az év egyik kiemelkedő, évek múlva is elővehető teljesítménye is a kevés közül ezen a kifulladóban lévő vonalon. Ezek a dalok bizony akkor is jók, ha manapság már közhelyesnek tűnik ez a szintetizáló jellegű brutál zene.
Magyarul szólva van itt minden, ami csak szem-száj ingere metálkórilag: Maiden-ízű gitárdallamok, thrashes tika-tika tempók, precíziós gitár-és-dob-szinkronban-megy riffelés á la Fear Factory, doomos ízű belassulások és persze torokkínzó üvöltözés, amit hol hardcore-osan kiabálós sorok, hol dallamosan megformált refrének hivatottak oldani. Erre persze lehet szájat húzogatni, hogy „na, már megint", de aki meghallgatja például a Forsaken elejére kanyarított slayeresen gyilkos riffet, az aligha fogja azt mondani, hogy ez nem jó. De igazából már a másfél perc alatti harmóniagitáros intro is megnyerő, és tényleg becsületesen összerakták a nótákat, körültekintően odafigyelve arra, hogy az album egy egységes dinamikai ívet fusson be. Jordan Mancino hibbant dobolását ugyanúgy csak méltatni tudom, mint Nick Hipa és Phil Sgrosso hathúrosokon végzett munkáját vagy Lambesis hangját. Erősek és fülbemászóak a néhol határozott Ozzy-ízzel elővezetett melodikus énekrészek, refrének is. A hangzásért Adam Dutkiewicz felelt, de a gitárokon Andy Sneap is molyolt valamit, így nem csoda, hogy a bivaly dalok tetejébe még iszonyatosan jól is szól a lemez.
Ha most mondjuk 2003-at írnánk, még akár a maximális pontszámot sem sajnálnám az As I Lay Dyingtól, ehhez azonban későn érkezett az An Ocean Between Us. De aki bírja ezt a stílust, feltétlenül szerezze be, mert szeretni fogja.
