Shock!

Vannak, akiknek tetszett az első Ashes Of Ares-lemez, de nem tetszett a második, a Well Of Souls. Vannak olyanok is, akiknek a második tetszett, de nem tetszett az első. Aztán vannak olyanok, akiknek sem az első, sem pedig a második lemez nem tetszett, ám akadnak olyanok is, akiknek mindkettő tetszett. Én egyik kategóriába se tartozom, mivel a maga idejében egyáltalán nem hallottam a Well Of Soulst, ámbár az első lemez igencsak bejött. Azóta persze pótoltam a pótolnivalót, és elmondhatom, az első kategória tagja lettem. Nem is az, hogy a második albumot utálnám, gyűlölném vagy megvetném, egyszerűen csak feleslegesnek tartom, az első lemez maradékának, lehámlott bőrdarabkáinak, levágott körmeinek meg hasonlók.

Most itt a harmadik, az Emperors And Fools, ami tovább bonyolítja a képet. Mert most már vannak olyanok, akiknek... De talán érthető a helyzet, ami bonyolult. Bár, meghallgatva ezt az újat, azért annyira mégsem. Az első lemezben van lendület, erő és persze a Mátra bérceinek hullámzó ívét hangjegyekbe fordító dallamok, amiktől az ember valamit, mit valamit, az egész világot szanaszéjjel vetné maga körül, de úgy, hogy közben azért ügyelne bársonyos fenekét verdeső lenszőke hajának dicsőséges lobogására is. Pozőrség ez, persze, de néha nem árt a széllel szemben.

Ugye eleinte hivatalos tag volt itt Van Williams is, és ugyan sessionistaként felütötte az anyagot, egyes vélemények szerint az ő távozása után hagyni is kellett volna ezt az egészet a francba, a két megmaradt zenésznek, Matthew Barlow-nak meg Freddie Vidalesnek pedig fogni a paprikasprayt és bevenni a Fehér Házat. Ehelyett megcsinálták ezt. Illetve ezelőtt még azt, aztán lett ez, de az azról már volt szó korábban. Ezről, vagyis a harmadik lemezről könnyű lenne azt írni, hogy nem is az, hogy a harmadik albumot utálnám, gyűlölném vagy megvetném, egyszerűen csak feleslegesnek tartom, az első lemez maradékának, lehámlott bőrdarabkáinak, levágott körmeinek meg hasonlók. De ezt nem írom le. Egyrészt nem teljesen igaz, a másodiknál például valamicskével erősebbnek tűnik, másrészt pedig nem szoktam magamat ismételni.

Dicsérni amúgy nehéz az Emperors And Foolst. Pedig tökéletes lemez, tökéletesen középszerű, és talán ha nem a még mindig markáns hangú Barlow énekelne itt, nem is nagyon volna mit hallgatni. Ennek ellenére mégsem lehet rámondani, hogy férc, mert furcsamód profi, nem elsietett. Csak hát erősen rutinszagú meg a kirobbanó tehetség is hiányzik. Szimpatikusak, ez a titok nyitja. Ez a két figura olyan ifjú, szinte kamasz zenészekre emklékeztet, akik a helyi laskafesztiválon lépnek fel, életükben először, vagy másodszor, és nem is rosszak, csak hát nem is nagyon jók, viszont aranyosak, el lehet velük sörözgetni. Ez a barátságos személyiség aztán a dalokon is átüt, amik emiatt pont nem ütnek, nem harapnak, nem bántanak, nem rugdosnak herén, nem verik bele a fejemet a falba, nem is passzírozzák ki a szemgolyóimat és roncsolják össze a bordáimat. De sós könnyeket sem fakasztanak heréimből.

Pedig ígéretes lenne például a By My Blade, de aztán döbbenetes, milyen gyorsan monotonná olvad a jó ötlet, és így fárasztóvá lesz. Azért vannak jó dolgok is itt, a The Iron Throne-ban Vidales pillanatokra sikeresen kiszakítja magát a szürkeségből, meg a Gone is szép. Amit viszont nehéz hova tennem, az a záró Monster's Lament, ami pontosan tizenegy és fél perces. De hogy miért... Még az sem indokolja ezt a hosszúságot, hogy itt magával Tim Owensszel fícsurál a banda. Nem értem.