Shock!

Cirka egy hónapja számoltam be a Keenants elnevezésű banda bemutatkozó albumáról, amit csak azért hánytorgatok most fel, mert Atom Antiék igen sok mindenben hasonlítanak hozzájuk. Szintén „hangyás" a brigád, úgyszintén digók, és valahol a muzsika is hasonló jellegű. Aztán sajnos közös az is, hogy a produkció biza olyan lapos, mint a Nagyalföld. Bár, az igazat megvallva, a Keenants azért jóval keményebb és nem egy fokkal jobb is, továbbá itt sokkal inkább a funk, mint a nu metal dominál.

Már az elnevezés és a borító – ütött-kopott hűtőszekrény lazán kivágva a füves domboldalra – alapján is sejthető, hogy itt nem a művészi értékek lesznek előtérbe helyezve. Ami tán még nem is lenne akkora probléma, alapvetően én is szeretem, ha egy bandánál nem kell véresen komolyan venni a dolgokat, ha az egészben van valami kikacsintás. Itt azonban nem erről van szó, buta arcú emberek bambán bámulnak a booklet lapjairól, aztán olyanokat énekelnek, amit egy gimis csapat sem vállalna fel a Csöpi Presszóban zajongva. A hihetetlenül politikus hangvételű(nek szánhatott) – ennek megfelelően természetesen zeneileg is totál System Of A Down-kópia – Mr. President Combo #1 címre keresztelt zagyvalék refrénjében például azt danolják, hogy: „Reagan Ronald, Reagan Ronald, will you eat me at McDonald's?/Mitterand at Burger King, tasting spicy chicken wings." Ez poénnak is hihetetlenül karcsú.

A klipesített John G. meg arról szól, hogy John Gotti – a 2002 környékén kipurcant Brooklyn-i keresztapa – az ő legjobb barátjuk volt, micsoda fasza alak, és jajj, de szomorúak vagyunk, hogy nincs többé. Na most, van egy olyan sejtésem, hogy Mr. Gotti az elsők között intéztette volna el ezeket az idegesítő bohócokat, és azt hiszem, ez is lett volna részéről a helyes eljárás. De írtak számot a srácok arról is, hogy mennyire utálják a Backstreet Boys-t (Fidji). No comment.

Mindezen fennkölt gondolatisághoz persze leginkább jó nagy zenei blöffök dukálnak, van itt minden: többnyire a rég lerágott Red Hot Chili Peppers, Dog Eat Dog (mínusz fúvósok), másik oldalról meg Faith No More, Incubus csontok továbbrágcsálása zajlik, van aztán semmitmondó rádiórock, dallamosnak szánt, totál hamis énekkel, hat és fél percnyi merő unalommal (Fly), csúnyánbeszélős keménykedés (Shitman), öngyújtó-fellobbantós fél-líra Spandau Ballet-feldolgozás (Through The Barricades), meg persze nóta a jajj, de kínzó viszonzatlan szerelemről (Mariah). A legjobb még talán az általuk valószínűleg csak átvezetőnek szánt, totál lelazult, másfél perces Camogli. Meg a nyitó Porcupine Lips, annak van legalább egy sajátos lüktetése. Egyeseknek pozitívum lehet a hangzás is: viszonylag minden hangszer (meg gép, mert van ám az is) tisztán szól, néhol jól hallhatóan pofoztak is rajtuk utólag, főleg az éneken. Csak hát nekem sajnos ez a csillogósra vikszolt, művi jelleg is csípi a szememet.

A kilencvenes években a dajcs csudacsapat, az H-Blockx tálalt fel egészen hasonló vegyes felvágottat (mintha azok meg hangyáknak öltöztek volna be valamelyik videóban, nem?), az ő útjuk is a semmiből pont a semmibe vezetett. Gondolom, ez lesz a sorsa Atomic Antséknek is, és azon se fogok nagyon meglepődni, ha a következő lemezükön (feltéve persze, ha eljutnak addig) teljesen más zenét nyomnak majd.