A hardcore/metalcore vonalról érkezett kaliforniai Atreyu Európában nem egy ismert banda, a tengerentúlon azonban aránylag jól fut a szekerük, ez a negyedik lemez is helyből a Billboard nyolcadik helyén kezdett odaát. A zenét meghallgatva tökéletesen érthető a siker, a Lead Sails Paper Anchor ugyanis akár egyfajta „mi a tuti 2007-ben?" egyvelegnek is betudható: egyszerűen minden felvonul rajta, ami manapság felkapottnak, korszerűnek és divatosnak számít.
A srácok nyilván hosszasan ecsetelnék, hogy minden egyes hang természetesen jött belőlük, ez van a vérükben, és különben is, pokolba az MTV-vel, pokolba a rockrádiókkal, de azért mi sem vagyunk teljesen hülyék... Vagyis teljesen egyértelmű, hogy a korábban marconább, üvöltözősebb zenében utazó Atreyu finoman az aktuális trendekhez áramvonalasította magát. Nincs szó radikális váltásról, de egy kicsit azért mindenhová passzolnak.
A lemezt ugyanakkor bárkinek jó szívvel tudom ajánlani, aki gerjed a modernkori rock/metal dolgokra, mert jók a nóták, van bennük lendület, rock'n'roll húzás. Már a nyitó Doomsday is tökéletesen összefoglalja a lényeget: egy erőteljes, húzós, 21. századi köntösbe becsavart gitártéma viszi a prímet, Alex Varkatzas végig dallamosan hozza magát, a szenvedélyesen megvokálozott refrén elől pedig nincs menekvés, azonnal bent marad a fejedben. Simán foghatja az adást a 13 éves Tokio Hotel rajongó is, de nem káros az egészségre másfél-két évtizedes rockrajongás után sem. Vagyis jó. A második Honor már szigorúbb téma, amiben egy '90-es évek közepére visszautaló groove-os riff köszön ránk széles vigyorral, Alex is kiabálósabbra veszi a figurát a verzékben, a kórus azonban megint méregerős, tuti koncertfavorittal állunk szemben. Hasonlóan izmos slágertéma a klipesített Becoming The Bull is jól eltalált tempóival, nagyívű refrénjével. A címkézést itt félre is tenném, mert a lényeg kristálytiszta: ezek tökös, erőteljes rocknóták, amik ugyan jellegzetesen 2007-es bukéjúak, de öt év múlva sem fogunk kínosan sziszegni, ha meghalljuk őket.
Az efféle dalok képezik a Lead Sails Paper Anchor gerincét, de tényleg akad a lemezen minden, ami csak szem-szájnak ingere manapság: kailforniai dallamos punk-ízek itt, szolidan A7X-beütésű ikergitárok ott, némi posztmodern kesergés amott. Nem sikerült minden dalt egyformán a topra tenni, de becsületesen megcsinálták az albumot, a széttetovált Alex pedig minden túlzás nélkül baromi jól bánik a hangjával, szóval még a szürkébb szerzeményeket is károsodások nélkül meg lehet hallgatni. Igazi kuriózum a party animal Buckcherry frontember, Josh Todd vendégszereplésével rögzített Blow, ami egy hamisítatlan stadionrock-téma húzós, Mötley Crüe-féle groove-val, sivító, ízes gitárszólóval és egy egészen bődületesen eltalált kórussal, számomra talán ez a csúcspont. Kellemes az enyhén countrys beütésű címadó záródal is, bár tudom, hogy az ilyesmi sokak idegrendszerére gyakorol káros hatást. Gyógyírként viszont itt van bónusznak a Faith No More klasszikus Epic nótájának feldolgozása a végére csapva, amit kimondottan hagyományőrzően játszanak, csak Alex hozza magát benne egy kicsit hisztérikusabban, mint annak idején nagy istene, Mike Patton. Túl sok értelmét nem látom a dolognak, de ezt a dalt mindig jó hallani, szóval üsse kő.
Semmiképpen sem megkerülhetetlen csapat az Atreyu, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy ott vannak a szeren. Ha egy minden ízében korszerű, pozitív értelemben véve kommersz rocklemez a vágyad, a Lead Sails Paper Anchornál aligha találsz jobbat a tavalyi felhozatalban.
