Első pillantásra sejtettem, hogy számomra ez a gülüszemű kisbagoly bizony az év borítója lehetne. De komolyan. Semmi ijesztő, sokkoló vagy klisés nincs benne. Készakarva egyszerű, sőt, talán kedves is. És pont ezáltal lesz kimondottan figyelemfelkeltő, kb. úgy vonzza a tekintetet, mint egy régi mesekönyv borítója.
És mindez már akkor átfutott az agyamon, mikor még nem is tudtam, hogy Markus B., a csapat énekes-gitáros-szövegíró főnöke verseket és furcsa szimbolikával átitatott prózát is írogat (kb. Novalis és Hoffmann nyomán), és hogy a lemez egésze a Twin Peaks sorozat hangulatában íródott, ahol pedig a baglyok szintén nagy jelentőséggel bírnak. De mielőtt minden átfedést kielemeznék, inkább megemlítem, hogy a kép Niklas Sundin (Dark Tranquillity gitáros) műve, és továbblépek a zenére.
Konkrétan Katatonia hatású riffel kezd a Where Is My Soul, és az ének érkezésekor első döbbenetemben azt sem tudtam, hogy jó-e vagy rossz, hogy 2005-ben egy dark-rock banda énekese megtévesztésig Geoff Tate hanghordozásában énekel, de még inkább idegesítően beleérezve/szenvedve a sorokba. De tényleg: Markusnak szép, nyugodt hangja van, csak hihetetlen, hogy mennyire túl tudja artikulálni a szavakat. Minden normál magánhangzónál diftongusokat énekel (friend - "früend"), ha meg tényleg két magánhangzót kell artikulálni, akkor jönnek ki olyanok, mint pl. a "toaéjböl" (table). Nagyon sok hallgatás után szoktam csak hozzá.
Ha túllépünk ezen a tényen - ami lehet, hogy csak engem zavar, de soha ilyet eddig nem hallottam - akkor kellemes hallgatnivalót kapunk, egy teljesen egységes hangulatú lemezt, ahol a torzított gitárt és a rendesen megütött dobot nagyítóval kereshetjük, mert igazán alig van olyan pillanat, ahol a banda direkt rockzenei eszközökből építkezne.
A kezdő dal refrénjével is csak az első pár körben volt bajom (ott is a say szó "széjj"-ként ejtésével), de a borulós szintiszólamok és a meglepő megoldással operáló levezetés meggyőztek, hogy szeretni fogom. Utóbbi olyan, mintha a jelenkori Anathema valamelyik szomorkodós refrénje alá halkan, de agresszívan odahörögne-károgna valami festett arcú varjú-(azaz stílszerűen bagoly-)gyilkos blacker. Magyar példával élve: mintha Ákos és Csihar duózna. A két hang együttese mellesleg a második To The Riverben is megjelenik, és ahogy gépelem, eszembe jut, hogy a Katatonia Ghost Of The Sun dalában hallani talán hasonlót. Hmm, már elég sokszor említettem a svédeket, pedig annyira azért nem hasonlít a két dolog...
Főleg, hogy a harmadik dal (Barefoot On Sunrays) teljesen nyugis, filigrán énekdallamaival ejt rabul, és még azt is képes feledtetni, hogy a borítóban a szöveg mellett egy túlexponált női lábfej van. (Nem, nincs baj a női lábfejekkel, csak egyszerűen túl szimpla megoldás a többi művészi megközelítésű kép mellé, leszámítva az elég jellegtelen Happy Faces - "heöpi faéjszesz" - bucisapkás hajléktalanbácsi-fotóját).
Negyedikként jön az A Message From Nowhere, ami a maga egyszerűségében zseniális: kicsi billentyű és a refrén alá beúszó dob-loop - ennyi. Persze rásegített az a tény, hogy a "You will fall in love" kórusrész akkoriban nagy visszhangot kapott szívem pitvarából, hehe. A Falling pedig a Twin Peaks főcímzenéjének feldolgozása, és olyan szépen besimul a dalok közé, hogy elsőre igazán fel sem tűnik, hogy nem Marcus tollából való. A Slave-ban van még egy-két durvább rész, de a dal egésze így is elég repülős hangulatú, főleg, hogy a refrénben is a Tejútrendszer bejárásáról van szó. A záró Blue Stars pedig egy leheletfinom kis fátyol, ami lassan leereszkedik egy fura hangulatú színdarab végén. Múltkor sötétben hallgattam, és szép volt nagyon.
Kicsit bunkóság, de főleg háttérzenének ajánlom az Autumnblaze-t. Egy nyugis estéhez kiváló, leginkább akkor, ha nem vagyunk egyedül. Ha meg igen, akkor jól lehet közben baglyokat számolni.
