Shock!

Ritka, amikor egy cikket úgy kezdek, hogy a kezdő sort vagy tízszer visszatörlöm, mint most ezt is, mire ez lett, ami. Gondolatok a gondolatokról. Metagondolatok, metacikk. Meta-metál. De hogy is lett ez az Avenged Sevenfold zenekarból, ami most van? Miért mondom, hogy meta-metál? És leginkább: tetszik ez nekünk? Ha igen, miért kell, hogy tetsszen, és miért van bőven okunk mindezt elutasítani? Hátha megválaszoljuk a végére.

Bizonyos figurák hiányuk okán lesznek ikonná. Az Avenged Sevenfoldnál ez a figura volt The Rev, vagyis Jimmy Sullivan, a példás tehetségű dobos. Komplett dalokat szállított a csapat számára, egészen sajátos stílusú dalokat, amelyek túlmutattak a metál keretein. Ezek közül az egyik kiemelkedő tétel az A Little Piece Of Heaven volt, de teljes egészében hozzá köthetők az olyan védjegy-slágerek is, mint az Almost Easy vagy az Afterlife is. Halála után viszont elkezdett úgy viselkedni a banda, mint a bringa, amelyiknek leesett a kerékcsavarja, ezáltal a kerék többnyire helyén marad, de az iránytartás eléggé esetleges, hosszabb távon viszont nem érdemes így használni.

Személy szerint le is szálltam róluk az ötödik lemez idején, nem tudtak magukhoz kötni. Ott volt a valóban előremutató Fiction, The Rev utolsó ajándéka: halála előtt három nappal adta át a legénységnek, ugyanakkor a többiek mintha összezavarodtak volna ettől. A továbbiakban meglehetősen ellaposodtak a dalok, kiment a kenés, kifogyott a só, hamisítvány lett a fűszer, és ilyesmi hasonlatokkal élhetünk a zenével kapcsolatban. Az eddig is erősen jelen lévő, középtempós Metallica-jelleg sokszor vétette magát észre, csak meglehetős vontatottsággal, amit nagyban tett nyúlóssá M. Shadows amúgy is nyávogásra hajlamos stílusa. Míg egy szimpla darabot is fel lehet turbózni némi szimfonikus betéttel, addig ez az Avenged Sevenfoldnak valahogy nem állt össze, vagy ha igen, az üzenet hozzám nem jutott el. Mindig vártam volna, hogy ismét felbukkannak a korábban roppant megkapó, ikergitáros, sodró, kellően európai hatásokat felvonultató dalok vagy dalszerkezetek, erre azonban nem került sor. Arról kicsit sincs szó, hogy gagyiba mentek volna, abban az értelemben semmiképpen sem, hogy a számokat hallhatóan kitalálták, az már más kérdés, hogy mennyire hasonlít a végeredmény ahhoz, amit valóban mondani is szerettek volna a fiúk. Hogy mire gondolok? Ott van mondjuk a Creating God a – szinte – semmiből előbukkanó The Stage lemezen. (Metál műfajon belül) komplex ritmusok, érdekesnek ható tempóváltások, valamelyest haladó zenei gondolatok, ám valami nem stimmel, tipikusan a „majdnem jó" esete. És szinte ez megy az utóbbi években folyamatosan.

Hat év. Ennyi telt azóta, és itt ülök a hifi előtt, és nagyon feszengek. De így éreztem mondjuk vezetés közben is, és nem tudok mit kezdeni ezzel az albummal munka közben sem. Talán sosem volt ennyire érvényes valamire a mondás, mint a Life Is But A Dream... esetén: se lenyelni, se kiköpni nem tudom. Ez legyen az én nyűgöm, csak beszélgetve ismerősökkel, szerkesztőséggel, akárkivel, minduntalan ugyanez a benyomás fogad. A leírás szerint ez a fejezet teljeskörű csapatmunka, de nekem sokszor az az érzésem, hogy Synyster Gates (Brian Haner) álmodta meg a témák nagy részét. De tényleg megálmodta, vagy álmodhatta. A szövegek nagyrészt zabolátlan álomképek, sajátos fantáziából eredő, nehezen megfogható képekkel operálnak, távoli asszociációkkal, a Mattel elég jópofa, műanyag játékfigura szaglássza a műanyag virágokat, végtelen körforgás neki a nappal és az éj, a zene közben viszont okos akar lenni, ami még hagyján, de M. Shadows (Matthew Sanders) énekelni akar igazából, ami tisztán némileg fakó, fedett hangszíne és a már említett nyávogás miatt nem feltétlenül áll jól neki. (Bár jegyezzük meg: az utóbbi években elég komoly torokproblémákkal küzdött.) A zene olyan, mintha az öleteket, témákat egymás után fűzték volna egy hasonló játéktartó dobozból kiszedegetve, és egészen kijött volna a lépés. Csak szokni kell.

A Nobody nem áll már össze ennyire. Ott is komplex a felépítés, nagyon súlyos málhát cipel, eléggé nyomaszt is, arról nincs szó, hogy ne lenne hatással a hallgatóra. De hova tartunk? Mibe kapaszkodjunk? És mi kéne bele, hogy ezt a nyomasztást feloldja? Ekkor Gates elkezdi kíméletlen arpeggiókkal teletűzdelt szólóját, ami felébreszt, hogy aztán a vonósok a végén ismét összehúzzák a függönyt. Ha azt gondolod, majd a következő dal segít kimenekülni a lázálomból, jókorát tévedsz. A We Love You koncerthangulat-gyilkos káosza gyomorba is rúg mindezek mellé. Van itt cincogás, ütvefúrás, szögelés, hörgés, sikálás, ipari hangzások. Sokadjára is úgy éreztem magam, mint az egyszeri kalauz, mikor egyszerre kéne kezelnie a diákigazolványt, a nyugdíjszelvényt és a helyjegyet egy légiháborúban a zuhanó repülőn. A Cosmic című dalban Synyster jobban ráhajol a zongorára, mint eddig bármikor, valamint magukra hívja a szimfonikus zenekart is, ez valóban az A7X operettvénája, Shadows dalolgat a felszálló űrhajó (?) hajtóművébe belezúgva, az eddig se sokat pihenő Brooks Wackerman veri a habot becsülettel, előkerül a vocoder-autotuner páros is, de legalább mehet 7:31 percig. Nem tudom, felbukkan-e majd ez a dal koncerten, de szeretném látni a közönség tagjainak arcát közben...

Ha kíváncsi vagy rá, milyen az, amikor a csapat Alice In Chainst használ a kelléktárból, a Beautiful Morning pont neked való. A címe ne tévesszen meg, a darab korántsem szép, sőt, kellően lehangoló, és a középrészben előtáncoló, a ′70-es évek pszichedéliáját aljasul tálaló harmóniák se derítenek jókedvre. Na meg az a sor, hogy „you walk on water, but the water swallows you", hát, csak hallgassátok meg, elmegy az életkedvetek. Synsyter itt is belecsap a billentyűkbe a végén, és szó mi szó, a kompozíció azért rendben van. A G - O - D figyelemre méltó kis közjáték, illetve három darabból álló egyveleg. A G tételben Taura Stinson, egy amerikai dalszerző-énekes-producer is énekel pár sort, a szám maga pedig nem nagyon enged fogódzót, még ha van is refrénje. Az O a lemez funk-operettje, sok autotune-os ízlésficam, sok vocoderes giccs, a szám vége pedig színtiszta funk-pop prüntyögés Jason Freese közreműködésével. A D negédes sanzonjától viszont biztosan lesznek, akik nagyon messzire fognak menekülni, és valljuk be, joggal. Annak ellenére, hogy egészen formabontó egy ilyen bandától ez a stíluskavalkád, nem tudom, mennyire rúgja térden a közönségüket, ám én eleve azt vallom, hogy a rajongótábor elvárása utolsó kell, hogy legyen az alkotó szempontjai közül. Mégis, ennél a darabnál valahogy olyan érzésem támad, hogy „na, csakazértis, ezt is megmutatjuk, ilyet is tudunk". Értem az üzenetet, egy koncepció lezárása, az álomban való elmerülés, de bármennyire is szakítani akarnak a hagyományokkal, talán mehetett volna kevésbé sziruposan. Az albumot záró, egyben címadó darabot viszont kimondottan egészségesnek gondolom, még akkor is, ha színtiszta, kizárólag zongorára íródott sorokat vonultat fel, mert nagyon kellemes az atmoszférája, jó a dallamépítése, az álomképek és -történetek után határozottan jól áll az összképnek. Ráadásul Gates új oldaláról ismerszik meg, a komolyzenei gyökereit szépen fedi fel itt.

Jókora kérdőjel előttem a 2023-as Avenged Sevenfold. Kétségtelen az újító szándék, tagadhatatlan a tudatosság, de mindezekkel együtt továbbra sem látni, hová tart a banda. Ami nem is biztos, hogy baj. Mint ahogy többnyire egy álomnak sincs befejezése, egyértelmű megfejtése, úgy az A7X-et se kell megfejtenünk százszázalékos bizonyossággal. Sok a tájidegen részlet, de nem másznak bántón az arcunkba, sok a szokatlan motívum, de nem zavaró a fénytörésük, ám tény, hogy rettentő erős hangulati beállítottság kell végighallgatni mindezt. Tipikus szeretlek/utállak alkotás. Lehordom szajhának, de tetszik, ahogy billeg előttem. A hangzás is pont ebből a kelléktárból való: akinek kedves a kissé száraz megszólalás, az bírni fogja, ez nem a ′80-as évek zsizsegő, sűrű soundja, ugyanakkor minden hangszer a helyén van, még a műanyagok is jó tapintásúak. Csak műanyagok. Joe Barresi kreálta a zenekarral együtt, Andy Wallace keverte véglegesre. Korszerű. Pár szó a borítóról. A Huntington Beach-i gárda nyúlta le a legpimaszabb módon az Overkill emblémáját, ráadásul stabilan hozzák a legelcsépeltebb halálfejes, koponyás dizájnú grafikákat. Wes Lang személyében remekül találták meg a zaklatott hangulatú, komor, túlvilági témájú figurákat rajzoló alkotót, és bár személy szerint nem kedvencem Lang stílusa, a szénrajzos alakok passzolnak a központi témához.

A fentiek miatt én is szeretnék maradni a kényelmes értetlenségben, és játsszuk azt, hogy a pontszámot az olvasókra bízom.