Shock!

The advent of loss – a veszteség eljövetele. Mindannyiunk életében bekövetkezik, hogy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Vagy a halál, vagy éppenséggel maga az élet szakítja el tőlünk az illetőt, s nekünk nem marad más utána, csak a fájdalmas üresség érzete. De a veszteséget mindig nyereség követi, s minden elmúlást születés követ.

A Bereavement (jelentése: gyász) legelső lemezén azt a lelki folyamatot fordítja le a zene nyelvére, melyet a társas emberi lét során előbb-utóbb mindenki átél legalább egyszer. Az amerikai négyes által játszott zene tehát még véletlenül se napfényes, habár nem is oly borongós, mint azt elsőre gondolnánk. Rendkívül szoros koncepció fogja át a nyolc dalt, tökéletesen el lehet az albumban merülni, miközben egy nehéz, de megtisztító utazáson veszünk részt.

A borító gyönyörű és kifejező, remekül jeleníti meg a lemezen hallható zene hangulatát: a sötétségből a folyamatosan kitisztuló égbolt felé lépdelő alak az Embert szimbolizálja, aki mindig csak előre néz, egy jobb sorsot remélve. Az album szerkezete is ezt az utat követi, ahogy haladunk a mű vége felé, úgy oszlanak szét a sötét felhők, hogy a végén csak mi maradjunk egyedül, de megerősödve. Az alaphangulat tehát adott, nézzük magukat a dalokat.

Egy rövid, akár intrónak is betudható instrumentális felvezetővel indul a lemez, ez az Exordium. Lassan bontakozik ki, akár szelíd patak, mely zabolátlan folyóvá duzzad. Így folyik át az első teljes dalba, mely a mintegy hét perces Axis. E tétel valóban olyan, mintha egy tengely körül emelkedne és süllyedne a zene. Hol darkos, kétlábgépes hullámhegyekbe emelkedik, hol lecsillapodik, s lágy akusztikus merengésekben bontakozik ki. Deathes mély hörgések és károgások váltják egymást, majd egy, a kései Bathoryt idéző férfikórus hangzik fel, ám ez utóbbi sajnos elég erőtlenül hat. Ez egyébként az egész lemez megszólalására jellemző, nem elég grandiózus, nincs meg benne a kellő mélység és vastagság, amitől még súlyosabbá válhatna ez a fajta zene. Persze ez az akusztikus részeknél nem annyira zavaró, így például az Ascension opethes pengetései és melankolikus hangulatvilága még jól is áll a négy amerikai muzsikusnak. De akkor is kellett volna valaki a stúdióban, egy külső fül, aki kintről tanácsokkal látta volna el a srácokat, mivel a lemez teljes egészében a csapat munkája, még hangzásilag is.

Címéhez méltóan az Eye Of The Storm egy dühös, megállíthatatlan érzelemkitörés, s itt hallható az album egyik legjobb gitártémája is, mely akár egy Agalloch lemezre is ráfért volna. Ám a kórus megint túl megszeppent, mint mikor anyák napi rendezvényen énekelnek a kisiskolások. Talán csak több koncertre van szüksége a csapatnak, hogy határozottabban játszanak, nem tudom, minden esetre a Loss ismét egy gyorsabb darab, egyben az album katarzisa. Ide koncentrálódik minden fájdalom és harag. Az ezután következő lábgépes Conviction valamint a Wellspring már csak amolyan utórezgései a pusztító viharnak, bennük még fel-feltámad a nyugtalanság, de aztán hamar el is ül, s a lemez legvégére maradó Ruinban nem marad más feladat számunkra, mint végignézni még egyszer a romok felett, majd elindulni egy új úton az ismeretlenbe.

Ha a hangzás erőteljesebb és nem utolsó sorban arányosabb lenne (tompa tamok, kattogó lábdob, vékony basszus) ez a debütalbum bizony egy stílusában kiváló anyaggá érhetett volna. Ám a mélyebb zenei gondolatokra és melankolikusabb zenékre gerjedőknek erősen ajánlott az Advent Of Loss. Egy széles hátú kiadót és egy külső producert kívánok a csapatnak a következő lemezükhöz.