Amikor első alkalommal láttam kis hazánkban fellépni Glenn Hughes mestert, és arról beszélt, hogy a ’80-as években talán egy tucat koncertet adott összesen, és azokra sem igazán emlékszik, mert annyira szét volt csúszva, a koncerten bemutatott produkciója alapján nehezemre esett mindezt elképzelni. Ez az ember, aki hatvanévesen úgy pörög, mint koroszályában nagyon kevesen – nyilván mindenféle spirituális dologtól is fűtve, amiről nem érzem magam kompetensnek hosszasan értekezni –, zeneileg ma legalább annyira produktív és főleg kreatív, mint a Burn idején, csaknem negyven éve.
Ha figyelmen kívül hagyom azt a szappanoperába illő, totálisan feleslegesen elővezetett nyilatkozatháborút, ami a jelek szerint a Black Country Communion sztori végét jelenti – legalábbis ebben a felállásban –, felhőtlenül tudok örülni ennek a harmadik albumnak is. A recept természetesen ezúttal is változatlan, hamisítatlan, par excellence hard rock muzsika főként a Mark III Deep Purple és a Led Zeppelin vonalán, de hát ilyen kalilberű zenészektől mit is lehetne várni? Most, hogy csaknem két hónapja pörög nálam a lemez szinte napi rendszerességgel, egyértelműen kijelenthetem, hogy ha valóban ez a hattyúdal, abszolút méltó lezárása ennek az amúgy igen rövid, de kerek történetnek. Nem mintha hatalmas újdonságokkal találkozhatnánk az első két lemezhez, vagy akár a négy zenész eddigi, összesen immár bőven egy évszázados életművéhez képest, de a dalok mindegyike annyira fogós, hogy megkockáztatom, még két elődjénél is erősebb az összkép. Nyilván eddig sem volt hiátus ezen a téren, de talán még az eddigieknél is jobban lehet hallani a végeredményen, ahogy a négy klasszis összekacsint és teljes fordulatszámra pörgeti a közös alkotást.
A hangzás szívet melengetően analóg – ezt kéretik mindeféle pejoratív konnotáció nélkül érteni –, Glenn Hughes pedig ezúttal is leénekli a csillagokat az égről, nem feltétlenül csak a magasak (bár emlékszünk, milyen bűvészmutatványokat csinált anno dacumál a hangjával az A38-on), hanem páratlan dallamérzéke és sokszínűsége révén. Derek Sherinian billentyűi talán némileg hangsúlyosabbak, mint korábban, de a gitárcentrikusság azért egyértelműen megmaradt. Joe Bonamassa ösztönös zsenialistását pedig kár is ragozni: elég sokan egész biztosan odaadnák a fél karjukat is, ha ennyi érzéssel tudnák ontani magukból ezeket a technikailag sem egyszerű, de mégis jellegzetesen görcsmentes szólókat.
Ebből a bivalyerős mezőnyből is kiemelném a Common Mant, ami funkos verzéjével, megadallamos refrénjével, igazi oldszkúl Hammond-gitár-basszus-dobszólójával tényleg annyira laza, mint a pamut, akárcsak a Midnight Sun, vagy a Cry Freedom is. Az ember tényleg keresni kezdi a háta mögött a fluxuskondenzátort, aminek segítségével visszarepült 1976-ba. A The Giver, a The Circle vagy a címadó tétel egyik korábbi favoritom, a Song Of Yesterday vonalán gyönyörködtet a maga monumentalitásával, a This Is Your Time mélylila riffje hallatán pedig minden egészséges rockzene-rajongó elégedett bólogatásba kezd.
Nem hiszem, hogy regényeket kellene írni az Afterglowról: baromira fogom sajnálni, ha a biliben kavart vihar miatt tényleg nem lesz folytatás és nem lesz lehetőségem élőben megsasolni őket, de szerény véleményem szerint felesleges mindenáron Bonamassa helyettesét keresni. Ezek a klasszisok külön-külön, és szerintem még együtt is fognak kimagasló dolgokat alkotni.
Lehet, hogy 2012-ben a korábbi évekhez viszonyítva némileg gyengébb volt a felhozatal a keményebb zenék terén, de ha nem így lenne, az Afterglow-t valószínűleg akkor is simán az év kimagasló albumai közé sorolnám.
