Shock!

Oké, akkor mindenkinek adok néhány másodpercet arra, hogy feldolgozza a jobb szélen található pontszámot. És aki fogékony az ilyesmire, már rohanhat is anyázó kommenteket gyártani, hiszen az a hetes feljebb már nem fog kúszni. A többieknek azonban gyorsan le kívánom szögezni: ez nem jelenti azt, hogy Zakk Wylde bandájának kilencedik teljes értékű nagylemeze rosszul sikerült volna, vagy akár csak ne hallgatnám szívesen, azt meg aztán pláne nem, hogy hirtelenjében valami szokatlant kapnánk hősünktől. Pusztán az arányok csúsztak el ezúttal oly módon, hogy egyrészt nekem az összkép nem áll össze koherens egésszé, másrészt pedig szerintem ez nem is igazán az a világ, amiben Jeffrey Phillip Wielandt a legotthonosabban mozogna. Ez ugyanis összességében nézve talán a BLS eddigi legsötétebb anyaga, nem a legkeményebb, pláne nem a legsúlyosabb, de a leginkább lehangoló, tényleg éjfeketén ragyogó. És azt a nyomasztó hangulatot, amit a legtöbbször régi jó barátként fogadok, Zakktől nem tudom százszázalékosan elfogadni. Itt bizony kicsit hiányzik az életerő, a féktelen energia, nyilván nem a 1919 Eternal meg a The Blessed Hellride idejét sírom én vissza, csak annyit jegyzek meg csöndben, hogy még a legutóbbi Order Of The Black olyan húzónótáinak sem találom méltó párját, mint a Crazy Horse vagy a Parade Of The Dead.

Hát igen, a három és fél évvel ezelőtti Order igazi mestermunka volt, ami után nehéz nagyobbat ugrani, a Fekete Vatikán Katakombáiban ráadásul kicsit el is téved az ember. Példának okáért a nyitó kettőst túlzás nélkül a Zakk In Chains zenekar adja elő, hiszen ezek bizony akkora AIC utánérzést hordoznak magukban, ami már egy fokkal több az egészségesnél. Az persze legkésőbb a Hangover Music Vol. VI lemez Layne dala óta még a hülyék számára is teljesen nyilvánvaló, hogy szegény jó Staley mester ott van Zakk legnagyobb hősei között, nincs is ezzel semmi gond, az enyéim között is ott van, csak hát az Alice In Chainst saját pályán (de igazából semmilyen pályán) nem lehet legyőzni. Kár is ezzel próbálkozni, bár adjuk meg, ami jár: ezzel együtt mind a Fields Of Unforgiveness, mind pedig az elsőként elérhetővé tett My Dying Time is remek darab. Mint ahogy az lesz majd a dalcsokor végén a szintén nem kicsit AIC-gyanús, totál depresszív Empty Promises is, azzal az eltéréssel, hogy ez utóbbi inkább a háromlábú kutyusos lemezt idézi fel, mint a Dirt poklát.

A hármas Believe-ben aztán Zakk életének másik – és még az előbb említettnél is sokkal hatalmasabb árnyékú – hőse elevenedik meg: Ozzy Papa hangja tör elő a hangfalakból, igaz, Zakk koma torkából, de maga a dal is röhögve ráfért volna az alapító atyák tavalyi 13-as lemezére. Eddig még minden szép és jó, és voltaképpen semmi megdöbbentő sincs benne, hiszen a BLS tán az 1919 óta egyfolytában ezt a két zenei világot vegyíti mesterien. A bajok a négyes Angel Of Mercytől kezdődnek meg, és elsődlegesen a nyugis, lírai dalok képében bukkannak fel. Csont nélkül elismerem, hogy Zakk nagyon ért a finom, hangulatos balladákhoz, ezerszer bizonyította már, de szerintem sajnálatos módon ugyanúgy hajlamos arra is, hogy átessen a ló túloldalára. Az érzelmesség olykor érzelgősséggé válik, a finom hangulat ragadni kezd a cukortól és sziruptól - és most pontosan erről van szó. Ráadásul szerintem kivétel nélkül mindhárom lassabb tételben: a már említett Angel Of Mercy egy '70-es évek-beli stadion-popdal, öngyújtó-gyújtogatásra és szerelmetes összeborulásra kiválóan alkalmas, azonban számomra ebben a környezetben bántóan geil. A hetes Scars lényegében ugyanez a kaptafa, talán egy fokkal countrysabb és kevésbé nyálas, a záró Shades Of Gray pedig bárzenébe csobbanó, mélabúsan romantikázó-nosztalgiázó tétel, messze a triász legjobb darabja, pedig ez sem egy kimondott főnyeremény. Ráadásul az egyértelmű hatásvadászat (hol némi laza zongora, hol finom vonósok, hol pedig mézédes refrének andalítanak) mellett mindhárom tétel túl hosszú is, a lemez több mint harmadát elfoglalva altatgatnak minket, bár az is igaz, hogy Zakk legszebb szólói rendre ezekben bukkannak fel.

Jó, persze akadnak tipikusan BLS-módra redneck darabok is, csak hát nem túl sok. Ott van például a tempós Heart Of Darkness, a lemez abszolút csúcspontja, és ugye, hogy mennyire üdítően tud hatni egy ilyen energiatöltet a busongás közepette! De mondhatnám a Beyond The Down és a Damn The Flood hamisítatlan Zakk-riffelését is (amik kis túlzással egészen a No Rest For The Wicked-éráig repítenek vissza), vagy épp az I've Gone Away súlyosan kifacsart hangulatát. Tehát vannak azért itt szerethető tételek bőven, azzal együtt is, hogy egy furcsa érzés végig ott kísért hátul: ezeket Zakk igazából kisujjból rázza ki, túl nagy megerőltetést egyik sem jelentett számára. És valahogy ez a másik fő problémám: igazán mindent vivő sláger, á la Bleed For Me, Stillborn, Suicide Messiah sehol.

A fentiekből is látható, igazán komoly baj azért sehol, Zakk szépen kényelmesen maradt a kedvenc gitárosaim körében, és ha jön legközelebb Magyarországra, én is újra ott leszek. Még akkor is, ha természetesen sajnálom a tizennégy hosszú éven át hűséges társ Nick Catanese búcsúját, de valljuk be őszintén: ennek sem lesz nagy jelentősége, itt úgyis egyvalaki a lényeg, és egyedül csakis ő. És ez a valaki fog még a jövőben azért ennél jobb lemezt is készíteni, bár abban már reménykedni sem merek, hogy egyszer végre normális borítót is kreál hozzá.