Különös banda ez a vancouveri Fekete Hegység. Olyanok, mintha végzetesen beleragadtak volna a '60-as évek végének/'70-es évek elejének érzésvilágába, és ezt nem kizárólagosan az általuk prezentált pszichedelikus/retro rockra, vagy kinézetükre értem - ez utóbbi terén különösen Stephen McBean énekes/gitáros/főnök az erős, aki úgy néz ki, mint a Black Crowes-os Chris Robinson a rosszabb napjain –, hanem arra, ahogy a világhoz viszonyulnak.
A szociális érzékenység igencsak erős arrafelé, ami egyrészt a Black Mountain Army életre hívásában jelentkezik, ami olyasmi, mint egy modernizált hippikommuna: zászlaja alatt maguk köré gyűjtötték a British Columbia-i rockbandák/művészlelkek/ ingyenélő haverok nagy részét, mely által a kanadai kulturális élet megkerülhetetlen jelenségévé váltak. Másfelől pedig a csapat öt tagjából hárman is egy olyan karitatív szervezetnél dolgoznak, amely drogosokkal, nincstelenekkel és mentális betegségben szenvedőkkel foglalkozik, ami megint csak nem annyira gyakori rockzenészi körökben. Mindezen túl persze kizárólag a zene a lényeg, de a Black Mountain esetében ez is nagyon a helyén van. Hogy mást ne mondjak, pont annyival jobbak a Wolfmothernél, mint amennyivel ismeretlenebbek náluk.
Eddigi két lemezük közül a 2005-ös Black Mountain nagyon jó volt, a tavalyelőtti In The Future pedig kimondottan remek, úgyhogy úgy néz ki, nagy baj nincs a fejlődéssel sem - pláne, ha azt vesszük, hogy ez a hármas korong még egy fokkal kiérleltebb, összeszedettebb, ez által jobb muzsikát is rejt, mint az eddigiek. Múltkoriban meglegyintette őket a mainstream szele, amikor is a Pókember 3-ban a Peter Parker névre hallgató ízeltlábú a Stay Free nevű fél-akusztikus dalukra hálóhintázott New York felett, meg is ijedtem kicsit, hogy ennek hatására most erőteljes popularizálódás fog jönni, de ennek hála az égnek nyoma sincs. Tényleg csak annyit változtak az eddigiekhez képest, hogy lefaragták a nyilvánvaló hatásaikra (Led Zep, Pink Floyd, Uriah Heep, Jefferson Airplane, más hasonlók) való túlontúl egyértelmű utalásokat, és még fogósabb dalokat kreáltak.
Két fontos ütőkártya van a kezükben: az egyik, hogy úgy tudják megidézni az adott kor hangulatát és hangzásvilágát, amire csak nagyon kevesen és annál is ritkábban képesek, másrészt pedig Amber Webber fátyolos-álomszerű-varázslatos hangja remekül egészíti ki McBean karcosabb orgánumát. Webber dallamai tényleg olyanok, hogy már különféle tudatmódosítók használata nélkül képesek pszichedelikus hangulatot teremteni, valami ilyen női énekhangra vágyhatott anno minden hippi banda, de istenigazából csak a Jefferson Airplane-nek sikerült rálelnie. Van, hogy teljes verzéket, vagy refréneket kap, máskor csak egy-egy sort énekel, de ha felbukkan, rögtön viszi a bankot.
És még egy dolog, amit érdemes kiemelni: ezúttal kellően működött az önkontroll is, semmi olyan aránytévesztésbe nem szaladtak bele, mint amilyet legutóbb a 17 perces Bright Lights jelentett. Igaz, hogy meglepően sok nyugis, pihentető dallal találkozunk most szembe, melyek egy része inkább folkos-akusztikus (Radiant Hearts, The Way To Gone, The Space Of Your Mind), másoknál inkább melankolikus blues hangulat uralkodik (Buried By The Blues, Sadie), de mindegyikük más-más zenei finomság miatt marad emlékezetes, és olyan szépen vannak szétszórva a lemez során, hogy csak felerősítik az olyan lüktető hard rock gyöngyszemek hatását, mint a klipesített Old Fangs, a húzós slágernóta Let Spirits Ride, vagy a blues rockos címadó. Ráadásul ez a kettősség rögtön koncentráltan jelenik meg a nyitó The Hair Songban, úgyhogy szerkezetileg igen frankó munkát végeztek. Személyes kedvencem mindemellett a Roller Coaster, amihez olyan fuzzos basszushangzást kreált D. Sardy és Randall Dunn producerpáros, hogy attól a hideg kiráz!
Minden ízében végiggondolt, kiérlelt munka a Wilderness Heart, tökéletes megidézése annak a kornak, amiben ezek az emberek lelkiekben most is élnek, és amiben ha megszületett volna, ma valószínűleg klasszikusként utalnánk rá. Így csak szimplán baromi jóként, a Jeremy Schmidt billentyűs által kreált borító pedig simán az év egyik legjobbja.
