Jól emlékszem még, hogy miután öt évvel ezelőtt egy kedves barátom ajánlására meghallgattam a srácok akkoriban épp friss debütálását, a bandával kapcsolatos infókra rákeresve mennyire ledöbbentem, milyen pofátlanul fiatal arcok nyomják a teljesen kiforrott módon elővezetett, zsigeri erejű, délies hard rock/metal muzsikát. A régi Skid Row erőteljessége ötvöződött azon a korongon klasszikus hard rock elemekkel, southern rock hatásokkal (a brigád New Orleans közeléből, Edmontonból származik), és leheletnyi poszt-grunge hangulatokkal. Mindezt pedig lehengerlő ifjonti lendületességgel, de mégis felnőttes határozottsággal tálalták. Különösen a gitáros-énekes Chris Robertson öblös, vastag hangjával volt meglepő szembesülni fiatal kora ismeretében. A 2006-os bemutatkozást két évre rá követte a kicsit már dallamosabbra, kimunkáltabbra vett – és szerintem még elődjénél is jobban sikerült – Folklore And Superstition, most pedig itt a harmadik nekifutás.
A tendenciát folytatva ezúttal további dallamosodásnak, finomodásnak lehetünk tanúi, ugyanakkor szerencsére a kezdeti lendület sem veszett ki a csapatból, most is szép számmal vannak vaddisznóként röfögő, húzós témák a lemezen. Bár az arányok kétségkívül eltolódtak melodikusabb, úgymond rádióbarátabb irány felé, én mégis azt mondom, inkább csak a paletta lett ezáltal színesebb, a kapuk tárultak szélesebbre. Talán Howard Benson produceri munkájának köszönhető, de tény, hogy olyan mainstreamebb dallammenetek, megoldások is jócskán teret kapnak az albumon, amikhez hasonlókkal mondjuk a Shinedown vagy az Alter Bridge esetében találkozhatunk. Ezzel együtt – főleg a refrénekben – némi igazi arénarock feeling is beköszön a' la KISS vagy Def Leppard (hallgasd csak meg a Blame It On The Boom Boom nótát, vagy a Let Me See You Shake-et). Ugyanakkor a korábbi, zabolátlan, röfögős hard rock vonal is jelen van, például rögtön a CD-t indító (és klipesített) White Trash Millionaire kapásból ilyen.
Mindezek együtt, nyakon öntve a szintén érezhető southern hatásokkal, széles tömegeknek jelenthetnek kapcsolódási pontot a csapattal – rajta is vannak a dolgon a srácok, nemrégiben ugyanis éppen az Alter Bridge társaságában turnéztak az Államokban, hamarosan pedig önálló kanyar jön, illetve közös bulik a Theory Of A Deadmannel. Rajtuk tehát nem múlik a siker, az biztos. A vaskos tőkével és erős promócióval bíró Roadrunner is jócskán mögéjük állt, úgyhogy a jelek szerint küszöbön a komoly áttörés. Ha így lesz, azt meg is érdemlik a fiúk, ugyanis ezek a nóták egész egyszerűen – közönségbarátabb megközelítés ide vagy oda - jól vannak megírva, valamint érző szívvel és értő kézzel játszották fel őket. Bár a Folklore korong összességében nekem egy fokkal jobban tetszett, ezt az újat is sokszor pörgettem végig az utóbbi napokban, és cseppet sem untam rá, sőt, újabb és újabb finomságokat fedezek fel rajta. Ja, és akinek felkeltettem az érdeklődését, annak mindenképpen ajánlom a digipak verzió megszerzését, az ugyanis három trackkel gazdagabb, mint a „fapados" változat...
A fentiek ellenére a pontszámmal kicsit mégis gondban vagyok, ugyanis egyfelől felhőtlen élvezettel hallgatom meg a lemezt nagyjából bármikor, másfelől viszont kicsit aggaszt azért ez az egyre inkább a mainstream irányába kacsintgató megközelítés. Most még nincs komoly probléma szerencsére, de azt a csapdát jó volna elkerülniük, amibe a Shinedown sétált bele legutóbbi, már nagyon is rádiósra vett albumával. Emiatt most egy kicsit szigorúbb leszek – nem mintha ez bármit is számítana. Kíváncsi leszek, innen merre fordul majd tovább a csapat karrierje.
