Shock!

A savannah-i Black Tuskot lemezkritikailag valamiért mindig is mostohán kezeltük, pedig kimondottan rokonszenves csapatról beszélünk, és a zenéjük is elég jellegzetes. Sosem ment csodaszámba, amit csináltak, de az életmű összességében kiegyensúlyozott, ez az új lemez pedig még újat is hoz a banda fegyvertárába. Mivel jó húsz éve aktívak, utóbbi jelentőségét nem becsülném le, ennyi év és lemez után a többség már belekövül a saját stílusába.

Az újdonság persze nem földrengető változásokat jelent, hanem némi színesítést, ami ugyanakkor régóta elfért a Black Tusknál. Mindig meghallgattam a régebbi dolgaikat, mert tetszett a hangzásuk meg a hozzáállásuk, de határozottan jót tett nekik ez a kis frissítés. Miről is beszélünk? Andrew Fidler gitáros/énekes és James May dobos mellé új basszer csatlakozott Derek Lynch személyében, és teljes jogú taggá vált Chris „Scary" Adams turnégitáros is, vagyis innentől fixen két gitárral nyomulnak a stúdióban is. Mivel Scary egyben a hangmérnöki és produceri feladatokat is ellátta, látható, hogy tényleg jelentősen módosult a belső dinamika, és egyben a zene is. Gitárfronton színesebb, változatosabb, mozgalmasabb a csapat muzsikája, mint valaha.

Némileg. A Black Tusk ezzel a kis korrekcióval ugyanis határozottan nem tért le az eddigi ösvényről: alapvetően továbbra is ugyanazt a marcona, mocskos, züllött sludge/thrash/hardcore-crossover vegyületet tolják, mint eddig. Mindjárt a nyitó Out Of Grasp vicsorgó agyarakkal támad, és a Brushfire fésületlenül punkos attitűdje is összekeverhetetlen. De mondjuk a Harness (The Alchemist), az atmoszférikus bevezetésből kibontakozó Breath Of Life vagy a záró címadó tétel elég jól példázzák, hogy ezt a sem embert, sem istent nem tisztelő kotyvalékot is lehet szépen színesíteni. Lehet, hogy csak egy-egy extra harmóniákat adagoló plusz gitársávról, feszültségfokozó, fogós átvezetésről, mindenféle öncélúságtól mentes, rövid szólóról beszélünk, de eddig nem igazán operáltak ilyesmikkel.

A lemez egyébként a fentiekkel együtt sem klasszikus értékű dolgozat. Noha mindössze 35 perc alatt végigrongyolnak a tizenegy dalon, még így is becsúsztak semmilyen darabok: a Lift Yourself nélkül például aligha lennénk szegényebbek. És ez azért továbbra sem a világ legváltozatosabb muzsikája, akár a rifftámadásokat, akár a tempókat, akár Fidler elvadult bömbölését tekintjük. Viszont kötelező zaj és kosz ide vagy oda, a hangzásuk mindig is organikus meg áttekinthető volt, és most sincs ez másképp. Vagyis a töménység sosem megy át fejfájdító, idegesítő egysíkúságba.

Mindig is az jutott eszembe a Black Tuskról, hogy valami ilyesmit tolhatna ma két, földrajzilag is közeli illetőségű pályatársuk, a Mastodon meg a Baroness, amennyiben megmaradnak a kályhánál, és nem másznak bele viszonylag korán a legkülönfélébb kísérletekbe. A külcsín is a mai napig rokon az említettekkel, szóval a dolgok ebben az esetben tényleg egy tőről fakadnak, csak éppen mindenki más irányba fejlődött az évek során. A Black Tusk kényelmesen kiegyezett a puritánabb megközelítéssel, de a maguk szimplább módján azért – mint a lemez címe is mutatja – igyekeznek előre tekinteni. Ha nem is felülmúlhatatlanul, de tagadhatatlanul jól csinálják, rendeltem is nekik miatta egy plusz felest.

A Black Tusk október 14-én Budapesten, az Instant-Fogas Komplexumban lép fel a Lord Dying társaságában. Részletek itt.