Shock!

Ritchie Blackmore-t mindig is óriási dalszerzőnek tartottam, aki úgy volt képes hatni zenészek generációira, hogy közben a nagyközönséget is maga mellé tudta állítani a szerzeményeivel, legyen szó Deep Purple-ről, Rainbow-ról, illetve az immár huszonnégy éve alapított Blackmore's Nightról, amit ugye feleségével, Candice Nighttal együtt álmodott meg. A reneszánsz folkzenében utazó alakulat első négy-öt lemezét a mai napig nagyon szeretem, és jómagam is azok közé tartozom, akik nem feltétlenül rökönyödtek meg azon, amikor a hard rockban jeleskedő gitáros hirtelen átnyergelt giccses, akusztikus alapokon nyugvó muzsikára.

Nem mondom, kellett egy kis nyitottság, hogy be tudjam fogadni a hallottakat a Bloodsucker, a Pictures Of Home vagy éppen az Eyes Of The World és társai után ezt az egészet, de a kiválóan sikerült szerzemények, a gyönyörű hangszerelés és Candice angyali hangja mind-mind felülírták az alaptalan félelmeimet. Az elsősorban Némethonban elért nagy sikereknek köszönhetően nem is nagyon akaródzott felfüggeszteni a családi vállalkozást, így egy-két kitérőt és nosztalgiaszagú Rainbow-összeröffenést leszámítva a zenekar azóta is kitartóan adagolja frissességtől egyre inkább mentes hangzóanyagait, amelyeket az utóbbi időkben tényleg szinte csak megszokásból hallgattam végig. A 2013-as Dancer And The Moonig bezárólag még rendben is volt minden, azonban a legutóbbi All Our Yesterdaysen már inkább csak kínlódást hallottam, csupa megjegyezhetetlen és unalmas tétellel, ami nem igazán volt addig jellemző rájuk. A friss Nature's Light pedig mintha ugyanott folytatódna: középszerű, rutinból elmuzsikált nótákról szól a történet, ami már annyira lerágott csont, hogy ember legyen a talpán, aki talál még rajtuk ízletes falatokat. Hol vannak már azok a fülekbe ülő melódiák, mint amilyenek a Ghost Of A Rose-ban, a Renaissance Faire-ben vagy akár a Magical Worldben hallhatók?

Sajnos azt kell mondanom, amit a jelenlegi Deep Purple-lel kapcsolatban is érzek: elfogytak az ötletek, a lelkesedést leváltotta a rutin, és ahogy Ian Gillanék, úgy Blackmore-ék is kiírtak magukból már mindent. Nincs az ilyesmivel semmi baj, hiszen ez az élet természetes velejárója, s egyébként is, amikor felmerül a kérdés, hogy a Deep Purple melyik felállása írta meg karrierjük legerősebb dalait, általában még azok is a Ritchie Blackmore és Jon Lord által fémjelzett korszakra szokták letenni a voksaikat, akik amúgy a későbbi felállások cuccait nevezik meg kedvencként. S ha már így elkalandoztunk: nekem valamiért mindig is hiányzott a csapatból a fent említett szerzőpáros, akikkel úgy működött az a bizonyos, semmivel sem pótolható mágia, és maximum csak felidézni tudták Tommy Bolinnal, Steve Morse-szal és Don Airey-vel. Persze ekkor már nem is ez volt Gloverék legfőbb célja, de ez már egy másik történet... (Steve Morse-ról még akkor sem tudnék rosszat mondani, ha csak kvinteket tologatna a gitárján, de Deep Purple-beli szerepe nekem csakis a Dixie Dregs, a Kansas, a Flying Colors, az Angelfire és saját szólódolgai után következik). Most már viszont ott tartunk, hogy Blackmore és neje is szép lassan eldurrogtatta a petárdáit, és bármennyire is ízléses muzsika hallható a Nature's Lighton, hosszútávon ez már nem lesz olyan kedvenc, mint a korábbiak.

Már csak az olyan teljesen felesleges önfeldolgozások is kiégésről árulkodnak, mint az elsőlemezes Wish You Were Here 2021-es változata (ami egyébként eredetileg is Rednex-átirat). Komolyan nem értem, hogy ilyesmire miért volt szükség, pláne úgy, hogy szinte semmiben sem különbözik az első verziótól. Ehelyett írhattak volna inkább egy saját nótát, vagy ha már feldolgozás, akkor legalább nyúltak volna hozzá olyan klasszikusokhoz, amilyeneket korábban is hallhattunk tőlük. Nem is nagyon tudok konkrét nótákat kiemelni: talán az ünnepélyes hangulatú címadó egy kellemes darabnak mondható, illetve a Hammondot recsegtető, Ritchie padlásról lehozott és leporolt Fenderét csatasorba állító Der Letzte Musketier sikerült jobban az átlagnál, de még ezek is nagyon messze állnak attól, hogy többször is visszatérjek hozzájuk. A többi dal pedig hihetetlenül semmitmondó, nulla izgalmi faktorral rendelkező önismétlés.

Túlcsordult már nagyon ez a projekt. Egy Joe Lynn Turner- vagy Graham Bonnett-féle Rainbow-újraegyesülésnek sokkal jobban tudnék örülni. Persze továbbra is csak rejtély, hogy Ritchie akarná-e ezt vagy sem – lehetséges, hogy csak az asszonytól kellene különvonulnia egy kicsit, hogy eldöntse...