Shock!

Az év elején rendre szomorúan eszmél rá az ember, hogy az elmúlt esztendőre vonatkozó összegzésében megemlített lemezek közül mennyiről feledkezett el részletesebben megemlékezni korábbam. Jobb esetben rövid időn belül pótolja is a hiányt, és az újonnan megjelent kiadványok közt megpróbál néhány értékes percet lopni a kis híján elfeledett remekművek számára. Jómagam is nem egy és nem is kettő kedvencem hosszabb méltatásával vagyok még adós, ám legjobban tán a Blood Ceremony hármas nagylemezének istenítését lehetne felróni nekem, ha nem lenne annyi eszem, hogy megpróbáljam kiköszörülni a csorbát. Mert hiába jelent meg lassan már egy éve a The Eldritch Dark, nagyon nagy hiba lenne nem felhívni rá kiemelten a figyelmet.

A kanadai négyes zenéjére második albumuk, a remekbe szabott Living With The Ancients hallatán kaptam fel a fejem, és úgy is maradtam, hiszen a korong anno még a 2011-es év végi listámra is felkerült, és azóta is, mint a retro rock színtér egyik ismeretlen, ám zseniális anyagát tartom számon. A csapat pedig tavaly méltó folytatással jelentkezett, hogy azt ne mondjam, talán éppen harmadik lemezükkel értek el karrierjük csúcsára, aztán hogy ebből a nagyvilág mennyit fog észlelni, az még a jövő zenéje. Az ontarioi csapat zenéjét legegyszerűbben úgy tudod elképzelni, ha megpróbálod egybemixelni a Jethro Tull, az Uriah Heep, a Black Sabbath és a Doors zenéjének pozitívumait, és ha ettől még kellően nem lennél összezavarodva, akkor elmondom, hogy minderre egy énekes hölgy sejtelmes-látomásos éneke érkezik desszertként. Alia O’Brien ráadásul az egész csapat lelke: nem csak hogy valóban delejes énekével alapjaiban határozza meg a komplett produkciót, ezen felül ő játszik az igencsak előtérbe helyezett Hammond-orgonán és fuvolán (!) is.

Mindez pedig annyira egyedivé teszi a Blood Ceremonyt, amennyire az saját közegében egyáltalán lehetséges. Sehol sincs a Ghost (B. C.) ripacskodása, a Graveyard finom pora, az Avatarium kissé kommersz doomja, a Jex Thoth néhol túlzott hippi könnyedsége (mindezt úgy tessék ám érteni, hogy valamennyi felsorolt csapatot kedvelem!), ez itt egy másik világ, a leginkább tán az jár jó helyen, aki egyfelől a kelta zenék, másrészt pedig a Cathedral rendszerbe foglalt őrülete felől próbálja megérteni a lényeget. Az éjsötét hajú, filigrán Alia igazi femme fatale, pedig nem egy szép nő, sokkal inkább az a típus, akire leginkább az „érdekes arcú” kitételt szokás használni. Mégis van benne valami plusz, ami miatt elhiszed, amit állít magáról, mármint hogy ő egy boszorkány, az ördög ágyasa. Az a típus, akiről lazán el lehet képzelni, hogy férfiak százait bolondítja meg, és veszi rá arra, hogy rettenetes dolgokat műveljenek, abba a vérfagyasztó sötétségbe merülve, amit a lemez címe is említ. Aliát néhány évszázaddal ezelőtt egészen biztosan máglyán égették volna el, de milyen rosszul tették volna!

Hiszen akkor nem hallgathatták volna meg a Witchwood összetett muzikális orgiáját, ami rögtön két dologra hívja fel kiemelten a figyelmet: az Eldritch Darkon a Blood Ceremony minden eddiginél közelebb került a prog zenékhez is, gyakori tempóváltással/ritmustörésekkel teli dalai akár még egy Emerson, Lake & Palmer rajongónak is bejöhetnek, ha nagyon akarja. Másrészt viszont a lemez keverése ritka vacakul sikerült. Alia orgonája túl éles hangszínű, túlzottan előtérbe kevert, ami még önmagában nem is lenne akkora gond, ám emellett maga alá temeti az össze többi hangszert (ráadásul az éneket) is, maximum csak a fő dalszerző Sean Kennedy rendre remekbe szabott iommista riffeket eregető gitárja jelenti a kivételt. A Witchwood esetében még nem is annyira vészes a dolog, ám az egyébiránt szintén igen jól sikerült Drawing Down The Moon sejtelmes hangulatát kis híján tönkre vágja a túl éles orgonavijjogás.

Rengeteg zenekar küzd ebben a retro rockos közegben, ám egy csapásra meg fogod érteni, hogy miért tartom annyira különlegesnek a Blood Ceremonyt, ha meghallgatod az első klipnótának választott, kettes Goodbye Geminit. Talán soha nem volt még ennyire delejező az a kapcsolat, ahogy a fuvola és a gitár ugyanazt a riffet játszva felelget egymásnak, miközben mind a szikár dobütések, mind pedig Alia kissé szenvtelenre vett hangja csak fokozza a hangulatot. Sötét erdőben bolyongunk, utunkat tévesztve, miközben boszorkányok, lidércek és egyéb mesebeli lények kísértenek minket végzetünkbe, mi pedig egyre csökkenő meggyőződéssel ugyan, ám próbálunk ellenállni. És ez a hidegleléses hangulat ott kísért végig a lemez 41 percében: legyen szó bár a Lord Summerisle melankolikus folk duettjéről, a Ballad Of The Weird Sisters agyba kúszó, táncba hívó különös Sabbath/Heep mixéről, a címadó sejtelmességében is fogós témájáról (az a fuvolaszóló nagyon nem egyszerű!), vagy a Faunus két és fél perces fuvola által uralt kis hangulati átvezetőjéről. A végén pedig a The Magician bő nyolc perces, egymásnak felelgető gitár-fuvola orgiája teszi fel a koronát erre az okkult/retro múltidézés fejére, miközben talán minden korábbinál jobban hasonlít az Avatarium szintén gyönyörűen éjsötét zenéjére.

Magam sem mindig tudom megfejteni, miért jön be ennyire feltétel nélkül a Blood Ceremony világa, de igazság szerint nem is igazán érdekel. A lényeg az, hogy szűk háromnegyed órára olyan élményben lehet részed, amit manapság szinte sehol máshol nem kaphatsz meg! Nem mondom, hogy ez az anyag jobban tetszik, mint a Living With The Ancients három évvel ezelőtti, doomos, fémesebb megközelítése, ám fenntartások nélkül elismerem, hogy a kanadai kvartett talán éppen ezzel a lemezzel alkotta meg legváltozatosabb, egyben legizgalmasabb művét. Bár minél többen felismernétek ezt!