Errefelé még a dallamos hard rock műfaj fanatikusainak sem szúr feltétlenül szemet, de a Bonfire ma is aktív. Vagyis az alapító Hans Ziller gitáros továbbra is hisz a csapatban, és rendületlenül halad előre, habár német nyelvterületen kívül nyilvánvalóan nem mozgatnak jelentős közönséget, és odahaza is akadtak ennél sokkal népszerűbb, felkapottabb periódusaik. A Fistful Of Fire példának okáért már a negyedik albumuk Alexx Stahl énekessel a fronton mindössze négy éven belül, amennyiben a Legends című, amúgy meglehetősen felesleges feldolgozásanyagot is beleszámítjuk.
Ha nem ismernéd a Bonfire-t, az eredetileg Cacumen néven, Ingolstadtból elindult zenekar különböző inkarnációkban a '70-es évek óta létezik, de csak a következő évtized második felében indult be a szekerük, amikor Európát is elérte a hajmetál-hullám. A Ziller és Claus Lessmann énekes által irányított csapat akkoriban nem is annyira titkoltan Scorpions-szintű sikerekre ácsingózott, és ennek érdekében olyan profi slágergyárosokkal dolgoztak együtt, mint Bob Halligan Jr. vagy Jack Ponti. Az áhított amerikai áttörés végül nem jött össze a nagy dömpingben, de Nyugat-Európában azért elég jól futott a szekerük, és néhány pofás albumuk is született. Az 1987-es Fireworksöt például csak ajánlani tudom, ha kedveled az ilyesmit, az bizony mai füllel is kiváló cucc, még ha nem is a világ legeredetibb muzsikája. Aztán náluk is jött a „két dudás"-effektus, végül pedig beköszöntött a '90-es évek, és a hasonló bandáknak jó időre bealkonyult.
Ma már persze a grunge, a neopunk és a nu metal évtizede is történelem, és a megváltozott zenei nyilvánosságban mindenki szépen elfér a pályán. Szóval eszemben sincs elvitatni a 2020-as Bonfire létjogosultságát, de azért legyünk őszinték: a mai albumaik nem túl acélosak. A jó öreg Hans bizonyára bosszús, amikor mindenfelé Lessmann nevével dobálóznak az aktuális kiadványok kapcsán, hiszen esetükben sosem egyszemélyes műsorról beszéltünk. Viszont a közönség alapvetően ma is a zenekart többször megjárt énekessel azonosítja a Bonfire-t, és kár lenne tagadni: Claus jellegzetes, karakteres hangja adott nekik egy extra felismerhetőségi faktort. Nem mondom, hogy nélküle beazonosíthatatlanok, de azzal a bizonyos kesernyés, fanyar torokkal együtt a klasszikus érzésvilág egy jelentős darabja is eltűnt a zenéből. Ezt pedig a Ziller által minden fronton agyondicsért Stahl sajnos nem tudja pótolni, hiába fiatalabb, nagyobb hangterjedelmű énekes, mint Claus. Lehet, hogy több oktávot bír, csak éppen Lessmannt egy levegővételből is felismerem, róla viszont semmit sem tudnék elmondani azt leszámítva, hogy technikailag hozza a kötelezőt, és elénekli, amit kell. Néha még többet is...
Igazságtalanság lenne ugyanakkor Alexx barátunkra kenni a Fistful Of Fire középszerűségét, ugyanis maguk a dalok sem az igaziak. Szó se róla, őrzi a zene a klasszikus stílusjegyeket Ziller jellegzetes nagy terű riffjeivel, ízes szólóival, bár értelemszerűen kicsit más – modernebb – szabású ez a mai banda, és több irányba is terjeszkedik. Néhol keményebb, néhol zeneileg összetettebb a '80-as évek minden pop metal leckéjét felmondó régi Bonfire-nél a mostani verzió, viszont épp az hiányzik belőle, amitől Lessmann jelenlegi, Michael Voss segítségével életre hívott bandája, a Phantom V két albuma olyannyira jól sikerült: az érzelmi többlet. Az a bizonyos megfoghatatlan plusz, amitől egy lemez nem hagy nyugodni, és újra meg újra elindítod. Emellett kifejezett refrénszegénységben szenved az album, ami egy ilyen típusú hard rock lemez esetében azért elég problémás tényező...
Pedig még egész korrekt módon indítanak az ízes The Joker intróból kibontakozó Gotta Get Awayjel, ez az anyag egyik legerősebb darabja. De aztán sajnos menthetetlenül aláhullunk az unalom tengere irányába, és csak néha ránt vissza a biztonsági kötél. Szinte minden dalban akadnak határozottan impozáns megoldások, jellegzetes Ziller-riffek, szólófutamok, csak a tetőpontok hiányoznak, mert laposak a kórusok. A Rock'n'roll Survivors vagy a címadó dal tökéletesen megmutatja, mi a gond ezzel az anyaggal: a védjegyszerű riff mindkettőben üt, aztán jól nem történik utána semmi, pedig várnád. A kelleténél jobban szétdobolt Fire And Ice még ezen is túllép, itt ugyanis kimondottan béna és erőltetett a refrén, és sajnos ugyanígy nem tudok sok jót elmondani a kevésbé tipikus tételekről sem. A szólós felvezetésű Breaking Outban mintha szinte progoskodni akarna a zenekar, de aztán kicsit ilyen „hozott is meg nem is"-effektus lesz a vége. A záró, húzósra vett Gloryland zenei alapjai meg teljesen rendben vannak, csak éppen megint nem sikerül őket igazi tartalommal megtölteni.
Még a vélhetően kvázi-slágernek szánt, emiatt sima és akusztikus változatban is szereplő When An Old Man Cries félballada sem terjeszkedik túl az „igen, ez egész jó" kategórián, bár ebben a bevezető azért felvillantja a régi Bonfire erényeit, itt tényleg visszarepítik az embert a boldog '80-asokba. A csúcspont azonban egyértelműen a Warrior, amely talán egyedüliként hozza azt a szintet, amelyet egy ideális világban elvárnék egy Bonfire-lemeztől: ez itt tényleg kerek, minőségi dallamos metál, amelynek hallatán nem Ingolstadtban, hanem a Sunset Boulevard-on érzed magad. Pont ilyen típusú nóták szerepelnek szép számmal a Phantom V-lemezeken, és épp ezek miatt kedvelem őket annyira. Itt is elfért volna még vagy négy hasonló... Alexx sikolyait pedig totálisan felesleges volt beszuszakolni a dalokba, mert természetellenesen hatnak, és a számok sem kívánják meg őket gyakorlatilag sehol.
Sok jó elem akad ezekben a dalokban, különösebb károsodások nélkül el lehet hallgatni a lemezt, de hogy elsüssek még egy szakállas közhelyet, az egésznek többnek kell lennie a részletek összességénél. Vagyis ha a teljes ábrát nézzük, ez bizony egy menthetetlenül közepes lemez, ráadásul egyvégtében hallgatva baromi hosszúnak is tűnik emiatt. Az előző anyagokkal kapcsolatban ugyanezt éreztem, így végérvényesen levonom a tanulságot: ez a mai Bonfire nem igazán működik nálam. Nem akarom mindenáron visszarángatni Lessmannt, hiszen a Warrior szépen mutatja, hogy nélküle is életképes lehetne a sztori, de talán elég lenne a túltermelés helyett csak négyévente lemezt csinálniuk, hátha akkor jobb dalok születnek.
Hozzászólások