Nehéz eldönteni, hogy Mark Menghi-e az amerikai David Lowy, vagy David Lowy-e az ausztrál Mark Menghi. Mindenesetre a háttér hasonlónak tűnik: adott egy minden bizonnyal pénzes csávó, akinek az a hobbija, hogy maga is rockzenészkedik, és ha már megteheti, igyekszik nem kispályás módra megvalósítani az álmát. Ha pedig esetleg azt mondod, rosszindulatú vagyok, szívesen meghallgatom a magyarázatot, mi mással vesz rá egy totál ismeretlen csóka szó szerint mindenkit Mike Portnoytól David Ellefsonon, Alex Skolnickon és Andreas Kisseren át egészen Zetro Souzáig, hogy dalokat írjon/rögzítsen, majd különböző leosztásokban össze-vissza haknizzon vele az általa megálmodott márkanéven szerte a világon...
A neveket tekintve impozáns, de dalszerzésileg – szerintem legalábbis, és ez is Lowy-párhuzam... – krónikus ihlet- és ötlethiányban szenvedő Metal Allegiance mellé most itt egy második formáció is, soraiban Menghi és az elmaradhatatlan Portnoy mellett Bobby „Blitz" Ellsworth mesterrel és Phil Demmellel. A másik all-star projekthez képest az jelenti a fő különbséget, hogy ez egy feldolgozásbanda, repertoárjában klasszikus amerikai rocknótákkal a '70-es évekből. Némi rutinnal és rálátással persze bárki kitalálhatja, mire jó a mai zeneiparban egy ilyen típusú lemez: további haknikat lekötni, klubozni, fesztiválozni. Sietve hozzáteszem: semmi gond nincs ezzel. Ugyan ki ne ugrana le egy unalmas hétköznap este mondjuk a Barbába vagy a Dürerbe megnézni ezt a három plusz egy arcot, amint olyan alapdalokat nyomnak, mint a Toys In The Attic, a Saturday Night Special, a Beer Drinkers & Hell Raisers vagy a We're An American Band? Én magam is mennék, hiszen egyszerűen fizikailag nem lehet rossz ez a produkció egy zsúfolt klubban: kiváló muzsikusok, hatalmas fazonok játszanak megunhatatlan örökzöldeket. Viszont ami koncerten garantáltan bárkinek meghozná a jókedvét, lemezen hallgatva azért nem annyira érdekes.
A BPMD feszesre húzott, felpumpált és energikus verzióban, kicsit megfémesítve vezeti elő a Ted Nugent-, Aerosmith-, ZZ Top-, Lynyrd Skynyrd-, Blue Öyster Cult-, Mountain-satöbbi-dalokat, de azért összességében hagyományőrző formát adtak nekik, nincsenek kilengések semmilyen irányba. Éppen ezért nem is látom sok értelmét egyenként végigmenni a tíz felvételen. Oké, Bobby totál Double Live Gonzo-feelingű, hisztérikus felkonfja frenetikus a kezdő Wang Dang Sweet Poontang elején, ösztönösen vigyorra húzódik tőle az ember szája, de az ilyen villanások is betudhatók az arcok öregrókaságának: a kisujjukban van a szakma, nyilván nem véletlen játszanak pont ők itt. Viszont ennek elismerése mellett is szívesen meghallgatok bármilyen értelmes indokot arra nézve, hogy otthon, melóban, kocsiban, akárhol miért is kellene bármelyik nótából az itteni változatot hallgatnom az eredeti helyett. Szóval nem kérdéses, hogy inkább ajánlólevél ez a gyűjtemény a szervezőknek meg a közönségnek is, tökéletes példa arra, amit az utóbbi években oly sokszor hangoztatnak oly sokan: hogy manapság a lemez már elsősorban merch-termék a koncertek mellé, hiszen a zenészek is a jegy- és pólóbevételekből élnek. Már persze ha vannak koncertek, mert idén nyilvánvalóan a BPMD sem mozog majd túlságosan sokat...
A zenekarnéven agyalhattak volna még egy cseppet, de annak, ami, rendben van ez a lemez. A zenészeket szeretjük, a dalok jók, jól is játsszák őket, Blitz pedig különösen elemében van: nyilván örült, hogy kicsit mást, kicsit többet mutathatott most magából, és nem is vall szégyent sehol. Így aztán mindenki kellően ismerősnek, rokonszenvesnek érezheti, amit hall. Ha pedig esetleg valamelyik számmal mégsem vagy képben, élőben három-négy sör után tökmindegy lesz, és ezekre is hejjegsz majd, amikor Bobby magasba emeli a kezét.
