Shock!

Tényleg nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy lesem az alkalmat, mikor lehet rúgni egyet a Bullet For My Valentine-on, de már az új album felvezetése kapcsán is nagyon nehéz volt megőriznem a komolyságomat a „felzabáljuk a vasat is"-típusú nyilatkozatok, illetve az előzetes dalok visszaszigorodása hallatán. Nem tudom, hogy Matt Tuckék tényleg azt tervezik-e, hogy innentől fogva minden egyes dallamosabb, kommerszebb kísérlet után hamut szórnak a fejükre, és leszállítanak egy „ilyen súlyosak még sosem voltunk"-jellegű albumot, de ha az arányok el is térnek, a minta most is hasonló a Gravityhez képest, mint előtte a Temper Temper és a Venom viszonylatában: egy sima, egy fordított. Viszont zeneileg ezúttal szerencsére abszolút meggyőző a végeredmény.

Mindig beszédes, ha egy zenekar a saját nevét választja lemezcímnek: az efféle albumokat általában definitívnek, irányadónak szánják a készítők. Jó lenne elhinni a walesieknek, hogy ez itt most tényleg a Bullet For My Valentine valódi arca, és legközelebb nem megint arról beszámolni, hogy nekiálltak újabb értelmetlen, kimatekozott stíluskanyarokat tenni. Okkal mondom ezt: az első pillanattól fogva teljesen egyértelmű volt, és ma is teljesen egyértelmű, hogy ez a zenekar sokkal jobban érzi a durvább, karcosabb irányt, mint a rádiós-arénarockos-kommersz-akármilyen lájtosodást. Márpedig akárhogy is nézzük, abból a szempontból valóban nem túloztak az egyébként megveszekedetten nevetséges felvezető promószövegek, hogy ez itt az eddigi talán legdurvább lemezük. Dinamikáját, érzésvilágát tekintve egyértelműen a korai korszakra, konkrétan az első két albumra mutat vissza az anyag, ezek közül is elsősorban a még inkább metalcore-os The Poison helyett a thrashes, groove metalos irányt vett Scream Aim Fire-re. De még annál is töményebb, karcosabb az összkép.

Alig több mint másfél évtizedes lemezes karrierje során többször is tévútra keveredett már a Bullet For My Valentine, de a banda tagjainak hangszeres felkészültségét, Tuck és Michael Paget dalszerzői-hangszerelési vénáját soha nem volt értelme megkérdőjelezni. Utóbbi persze akkor tud igazán érvényesülni, ha a saját közegükben mozognak – márpedig az előző visszasúlyosodást hozó Venom, illetve az új anyag ismeretében nem kérdés, hogy ők is ezen a brutálisabb mezsgyén érzik magukat igazán otthon. A sodró, vérszomjas szögeléssel és dallamos refrénnel operáló Parasite, illetve a pörgős, groove-os Knives helyből megadja az alaphangulatot: saját második albumuk mellett nekem a 21. századi Machine Head is beugrott egy-egy témáról, Robb Flynn közelíti néhol egészen hasonló módon a thrash klasszikus fogásait, stíluselemeit (már persze ha éppen nem megy el az ő esze is Mattékhez egészen hasonlóan megmagyarázhatatlanul). De utóbbit senki se értse félre, ez itt felismerhetően a Bullet For My Valentine, akiknek szerencsére sikerült jó dalokkal megtölteniük ezt a lemezt.

Az album a maga 48 perces játékideje alatt gyakorlatilag egy pillanatra sem enged pihenőt. Akadnak persze lassabb, kimértebb megfogalmazású szerzemények, de végig pattanásig feszült, emellett ráadásul igen sűrű és információgazdag a zene, balladisztikus, lírázós pillanatokkal pedig ezúttal nem is próbálkoztak. Még a kimértebb, érzékenyebb-melodikusabb kórussal ellátott Rainbow Waves a legkommerszebb darab innen, de ebben is bőven akad csavar. Ugyanez áll a radírozós alapriffű My Reverie-re, a rockosabb húzású, kiváló refrénnel megkoronázott No Happy Ever Afterre vagy a durvasága mellett is nyomasztóbb, tüskésebb Bastardsra is. A thrashes elemeket leállósabb, mégis lázas tűz fűtötte verzékkel, dallamos bridge-dzsel keverő Can't Escape The Waves, a groove-os/doomos riffelést és óóóózós megoldásokat is villantó Shatter, a kalapálós-üvöltős, megint csak kórusában erős Paralysed vagy a lemez lényegét remekül szintetizáló Death By A Thousand Cuts finálé hallatán komolyan nem értem, miért akart ez a banda valaha is görcsösen másnak látszani. A napnál is világosabb, hogy ezen a terepen tudnak igazán kiteljesedni, ez megy nekik, itt rejlenek az erősségeik. Ha valaki – hozzám hasonlóan – nem tudott mit kezdeni a Gravity abszolút nem meggyőző tapogatózásával, és akkor hallgatja szívesen Mattéket, ha éppen vérbő riffeken alapuló, energikus zúzdákat tolnak, nyugodtan próbálkozhat ezzel a lemezzel. Ráadásul baromi jól is szól a cucc, a horzsoló, vastagon fémes gitársound egyenesen fület gyönyörködtető.

A pontszámmal gondban vagyok, de mivel mindenféle szempontok alapján értékeltem már a Bullet For My Valentine-t az utóbbi években, úgy döntöttem, most félretolom a hullámlovaglást, az ide-oda variálást, az ostoba, kretén felvezető szövegeket, és kizárólag a zenére koncentrálok. Márpedig zeneileg ez egy jó album lett, egyértelműen a legjobbjuk a Scream Aim Fire óta. De most már tényleg tartsanak ki a mostani vonal mellett.