Shock!

Akár kényes témának is tűnhetne napjainkban azt boncolgatni, beszélne-e bárki is a Los Angeles-i Butcher Babies zenekarról, ha nem két impozáns énekesnő állna a csapat frontján. Én azonban már csak azért sem akarom kerülgetni a forró kását, mert a banda az elejétől fogva kihasználja a Heidi Shepherd és Carla Harvey kettősében rejlő extra marketing-lehetőségeket, és már eleve a nevük is a csajokra utal. Vagyis hiába adja elő rendszeresen a két – amúgy az interjúk alapján kimondottan jófejnek tűnő – lány, hogy ők azt szeretnék, ha az emberek csakis a zenére koncentrálnak, nem pedig rájuk, a marketingstábjuk azért mindent megtesz ennek ellenkezőjéért... Teljesen érthetően, teszem hozzá, tök felesleges is ezen farizeuskodni. Viszont a sorban harmadik Lilith az első lemezük, ahol azt érzem, hogy hosszabb távon zeneileg akár még valami értelmes is kisülhet ebből a történetből.

Nem akarok kertelni ebben sem: a Butcher Babies nekem eddig nem tűnt sokkal többnek ügyesen kiszínezett lufinál. Akadtak jobb dalaik, de összességében leginkább csak kliséhalmokat hordtak hegybe mindabból, amit a 21. században tutiságnak számított a karcosabb vonalon, a két csaj pedig eladta a dolgot, mintha különleges lenne. De nem volt az. Sőt, most sem az, viszont dalszerzésileg mindenképpen előrelépést érzékelek. A Burn The Straw Mannel és a címadóval helyből két korrekt zúzda indítja az anyagot, a harmadikként érkező Headspin meg lazán a banda egyik legizmosabb szerzeménye eddig, pedig ez egy melodikusabbra vett, hangulatosabb tétel. Viszont van benne faszán eltalált refrén, amelynek segítségével akár még be is indulhat a tengerentúlon, ha úgy állnak a csillagok. A sűrű riffelésű Korova szintén erős kórussal büszkélkedhet, bár ez azért túl durva ahhoz, hogy intenzív rotációba kerüljön az amerikai rádiókban, és tetszik a Look What We've Done fél-balladája is, amelybe szintén sikerült határozott slágerrefrént írniuk. A durvulatok közül pedig a záró Underground And Overrated jön még be, ahol mintha csak a Hot For Teacherből kiindulva jammeltek volna össze valami egészen mást. A végeredménynek mindenesetre kiemelkedően jó húzása lett.

A kiemelt erősebb tételek mellett azért akadnak gyengébb pillanatok is lemezen. A legdurvább #iwokeuplikethis például meglehetősen visszafogott darab, szerintem pont ezeket a thrashesre vett pillanatokat érzik a legkevésbé, ugyanezért nem jön be a POMONA (Shit Happens) sem. Az alternatív felhangokat is villantó Controllerben meg a zavaros szerkezetű Oceanában pedig végig várnád, hogy na, most sül ki belőlük valami, de aztán mégsem. Valahol amúgy érdekes a Butcher Babies kettőssége, mert miközben kimondottan agresszív az anyag, és érezhetően a Maria Brink-szerű pszichopata, öncsonkító módon szexdémonos oldalra is rá akarnak gyúrni, itt-ott mégis rejlik a dologban valami nagyon cukros. A legjobb példa erre a The Huntsman, amely szakasztott olyan, mintha csak egy Walt Disney-mesefilm betétdalát írták volna meg extrém metalban. Heidi és Carla amúgy egyre jobban teljesít mind a dallamos témák, mind az üvöltések terén, szóval a fejlődés megkérdőjelezhetetlen. A hangzás is jobb az eddigi anyagaikénál.

Mint a fentiekből is látszik, semmiképpen sincs egyensúlyban a Lilith, viszont ami jó róla, az ezúttal tényleg jó lett, és szerencsére több is rajta az erős pillanat, mint az eddigi munkáikon. Azt mondanám, ennek alapján megszavazok némi bizalmat a csajoknak – meg persze a többieknek – a jövőre nézve, aztán majd meglátjuk, mennyire élnek ezzel hosszabb távon. Az All That Remains idei lemezére hatost, az új In This Momentre hetest adtam, ez valahol a kettő között helyezkedik el. Lufinak mindenesetre most már semmiképpen sem tartom őket.