Shock!

A brit doom-zászlóvivő Cathedral (és benne Lee Dorrian) mára ikonná vált. Valami olyat csinálnak a doom metalon belül immáron 15 év és 7 stúdióalbum óta, amit mások nemigen tudnak. Nem tágítanak a jobbára belassult (bár náluk nem feltétlenül), jellemzően Sabbath-alapú muzsikától egy centire sem, de az ő értelmezésükben ebbe szinte minden belefér.

Nincs ez másként itt, a Földöntúli Gyönyörök Kertjében sem, sőt, bizonyos fokig tán most értek a kísérletező-kedvük csúcsára, de erről majd később. A legutóbbi, hetedik eljövetelüket (The VIIth Coming) sajna nem ismerem, de a 2001-es Endtyme nagyot ütött. Ahhoz képest a mostani mű kevésbé fémes, meg gyengébb is, de azért gond egy szál se, az a lényeg, hogy itt vannak újra.

A lemez a Dearth AD 2005 elnevezésű 1 perces intróval kezd, ami olyan, mintha valami középkori témájú (hát igen, Lee-ék már sosem fognak a korszaktól elszakadni) horrorfilmből szedték volna ki, valami nyikorgást, meg földöntúli mormogást lehet benne hallani. Nekem spec. teljesen olyan hangulatom lett tőle, mintha egy várkastély kényszerkamrájába kaptam volna beutalót, és szerintem ez is volt Mr. Dorrian célja. Aztán jön a Tree Of Life And Death, ami mind felépítését (középtempós főtéma-lelassult középrész), mind a húzós gitártémát, mind pedig Lee eltéveszthetetlen énekét tekintve tipikus Katedrális-számnak nevezhető. Hát igen, Garry Jennings gitárjátéka se változott túl sokat az utóbbi évtizedben, de ne is nagyon változzon, jó ez úgy, ahogy van. Az ezt követő North Berwick Witch Trials-t (ez is mennyire jellegzetesen Cathedral-cím már, nem?) hangulatos narráció vezeti be: egy ősöreg hang közli a Boszorkánnyal (és ezáltal velünk is), hogy bűnösnek találtattunk, ezért a vesztőhelyre visznek, ahol lógni fogunk, míg meg nem halunk. "Isten legyen irgalmas a lelkednek" - közli végül a vén inkvizítor, és én valami bizarr módon baromira szeretek ilyen dolgokkal találkozni egy metal albumon. A szöveg után berobban az album legjobb száma, tompán puffogó dobokon alapuló (hát igen, a hangzás lehetne jobb is...), pattogós darab, akkora Sabbath, mint a ház, de bánja a fene. A négyes Upon Azrael's Wings meg egy tipikus doom sláger: súlyos döngöléssel nyit, reszel a gitár, erőszakos az ének, a közepén hangulatfestésként női gajdolás. De a lezárása a legjobb, itt egyszerűen beleverik az embert a földbe, mint egy karót.

Ezen a korongon a Corpsecycle képviseli a Katedrális könnyedebb, rockosabb énjét, dallamos énekkel a refrénben, azonban a gitár annyira szénné van benne torzítva, hogy ez nekem nem nagyon jött be, pedig megfelelő hangzással igazi húzónóta is lehetett volna belőle. A Fields Of Zagara egy kétperces, akusztikus gitárra - (elektromos) hegedűre hangszerelt kis átvezető tétel, hiába, minden doom lemezre kell egy ilyen is. A háttérben finoman hallatszódó szélzúgás, lópata-dobogás és kardcsattogás már átvezeti a hallgatót a lemez leggyorsabb (néhol már-már kimondottan Maidenes) darabjába, az Oro The Manslayerbe, amivel egyetlen gubanc van: majd' 8 perces, és a vége felé már unalmassá válik. Aztán van még 1-2 meglepi, például gyermekkórus(!), meg musical könnyedségű énekdallam (isten bizony!!) a Beneath A Funeral Sunban, de mindez talán csak arra jó, hogy felkészítse a gyanútlan fülelőt a záró Gardenre.

Ha öt-tíz év múlva a Cathedral életművét vizslatva megkérdezi valaki, hogy melyik album is volt a Garden Of Unearthly Delights, akkor azt fogom neki mondani, hogy tudod, amelyiken az a rohadt hosszú szám van. A Garden ugyanis a valaha volt leghosszabb száma a csapatnak (gyenge 27 perc!!!), és nem is hiszem, hogy ilyet még egyszer el fognak követni. Itt aztán tényleg van minden: gitárgerjesztés, súlyos, Sabbathos (naná, majd Hendrix-es) riffelés, hegedű, mindenféle zajok, zörejek, meg valami olyasmi, mintha a gitárt bekurbliznák, mellette meg kötőtűkkel játszanának üvegpoharakon. Ének terén meg a teljesen széteffektezett témáktól a női éneken és a narráción keresztül a már említett musicales gajdolásig terjed a kép. Hát, mindez elég bizarrul és elijesztően hangozhat, és mi tagadás, az is. Azonban - még ha nem is érzem feltétlen szükségét annak, hogy még egyszer meghallgassam - örülök, hogy ide tették a végére, mert biztos van, akinek ez nagyon bejön, és ilyet máshol tényleg nemigen lehet hallani. Aztán 5 perc szünet után jön egy laza hidden track (Proga-Europa), és ez volt a Cathedral 2005-re.

Mi tagadás, nem ez a zenekar legjobb lemeze (hanem a The Carnival Bizarre), főleg a hangzás nem tetszik: túl száraz és nyers, sokkal fémesebbre kellett volna venni. De azért nagyon örülök, hogy nem tágítanak, és azt csinálják, amit szeretnek. Pedig tudják ők is, hogy ha már az eltelt több mint 15 évben elkerülte őket a siker, akkor most már mindörökre el is fogja, de hát nekik bőven elég az a kultikus státusz, amivel underground körökben bírnak, és aminek köszönhetően akkor és olyan lemezt adnak ki, amikor és amilyet tényleg szeretnének. Ha akarják, várnak három évig, és rátesznek egy 27 perces számot. És valahol ezért is lett mára ikonná a Cathedral.