Shock!

Négy és fél éve, a The Garden Of Unearthly Delights ismertetésekor valami olyasmit írtam, hogy a Cathedral már annyira kultikus bandává vált, hogy akkor és olyan lemezt ad ki, amikor és amilyet szeretne. Nem is sejtettem, mennyire igazam lesz. A március végén megjelent The Guessing Game ugyanis a csapat első dupla albuma, és a közel másfél órás játékidő miatt akkor is nehéz hallgatnivalót jelentene, ha igazi Katedrális-slágerekkel lenne telis-tele.

A leányzó fekvése azonban sokkal, de sokkal másabb, a Kitalálós Játék által nyújtott élményre ugyanis az sem lehetett kellőképpen felkészülve, aki kívülről-belülre ismeri, álmából felkelve eldarálja a teljes Cathedral életművet.

Twenty years it's been/What will the future bring? – „énekli" Lee Dorrian a záró Journeys Into Jade-ben, és valahol pontosan erről szól ez a két korong. Lényegében minden megtalálható rajta, amit a Coventryből elszármazott, jobb híján doomnak nevezett banda 1989-es indulása óta kipróbált, egyben előrejelzi, hogy a jövőben – mondjuk úgy újabb öt év múlva – miféle zenét várhatunk tőlük. Istentelenül nehéz, elsőre teljességgel befogadhatatlan ez a muzikális kaleidoszkóp, viszont hallgatásról-hallgatásra egyre több fogódzót nyújtva, szép lassan teljességgel a hatása alá vonja a hallgatót. Megkockáztatom, hogy így, jó két évtizednyi munka után Mr. Dorrian végül elért oda, ami miatt a nyolcvanas évek végén, a Napalm Deathből kilépve, Garry „Gaz" Jennings gitárossal karöltve létrehozta a székesegyházat. A mindvégig magával cipelt anarchista/avantgarde attitűd most teljesedik ki teljes tiszteletlenségében, például abban, hogy van pofája a legkomorabb gyászhimnusz elé egy vicces, állathangok utánzásáról szóló hangjátékot tenni.

De ezen túl is van itt minden, mint egy jóféle kuplerájban: a mellotronnal súlyosbított, egyszer igazán döngölősre vett, máskor mesejáték hangjait idéző, csecsemősírásba torkolló intrót (Immaculate Misconception) követően érkezik két instrumentális átvezető, meg tíz eklektikus szerzemény, melyek közül mindössze egy van hat perc alatt, de találhatunk tízperces szösszenetet is. Kezdésnek rögtön beköszön a Funeral Of Dreams, amely meghökkentő váltásaival, emitt a tradicionális Black Sabbath-alapú doom riffelést, amott rádiójátékot idéző szavalást alkalmazó, Hammond- orgonával, kórussal, és némi angolszász folk hatással (bizony!) operáló nyolc és fél percében összefoglalja, hogy miről lesz szó. Gyengébb idegzetűek itt valószínűleg le is nyomják a stop gombot, amit igen rosszul tesznek, hiszen lemaradnak például a Painting In The Darkról, ami az első korong „slágere", ha létezik olyan kategória, hogy doom 'n' roll, akkor ez annak az iskolapéldája. A címéhez híven tehetetlen dühöt melankóliával vegyítő Death Of An Anarchist szintén nagy favorit, az akusztikus kezdés kiábrándult heavy/doom metalban csúcsosodik ki, a szöveg pedig akár Lee Dorrian ars poeticájának is tekinthető.

A lágy szépségű címadó egy tradicionálisnak mondható instru átvezető, amely az intróban már felbukkant mellotron mellett fuvolát is felhasznál (mindkettőt a multiinstrumentalista Leo Smee basszer szólaltatja meg), melyet egy régi vágású Cathedral gyászdal, az Edwige's Eyes követ. Az első CD-t végül a dallamos keretbe foglalt őrült ritmusú, váltásokkal telepakolt Cats, Incense, Candles & Wine zárja, amelynél először borzasztóan zavart Dorrian évtizedek alatt nem sokat javult hangtalan hangja, mára viszont megszoktam, és ez a tétel is felzárkózott a legnagyobb kedvencek közé.

Az eddigi menet sem volt semmi, az igazán idegpróbáló dolgok viszont még hátra vannak. A második korongot az instrumentális One Dimensional People doom metalja nyitja, majd jön a dinamikájában a Trouble-re hajazó, baromi ütős The Casket Chasers, ami szintén lazán underground slágerré válhat, főként a fogós refrénnek hála. Itt még nyugodt vizeken hajózunk, viszont a nem csak elnevezésében borult La Noche Del Buque Maldito (aka Ghost Ship Of The Blind Dead) kavalkádjával kezdetét veszi az őrület. Szarrá torzított basszus (a basszushangzás, valamint Leo Smee játéka mindvégig az album egyik legfőbb erőssége!), valamint kimondottan stoneres/rakenróller hangulat jellemzi a dalt, amely néhol átvált Hammond-szőnyeggel megalapozott doomba. Mondanom sem kell, nagy kedvenc ez is.

A Guessing Game legnehezebben befogadható, legbizarrabb tétele talán a The Running Man, amely ultrasúlyos riffjeivel jó hat percen keresztül veri bele az embert a földbe, majd össze-vissza kavargó, disszonáns hangokat alkalmazó zenei őrületével teljesen elintézi. Mi más jöhetne ezután, mint egy igazi funeral doom gyászmenet (a Requiem For The Voiceless laza tíz perce), végül a csapat lemezeit számba vevő, már említett Journeys Into Jade, amely nem csak szövege, hanem dinamikája miatt is pont jó albumzárónak. Három perc kussolás után aztán még visszatér a főszereplő, hogy egy kis dumát követően végleg elbúcsúzzon. Hát ennyi a 2010-es Cathedral, és hidd el, nem csak olvasva kusza a kép, sőt!

Végezetül csak annyit, hogy nem is lehetne más nemzetiségű a csapat, mint angol - nem is annyira a zene, hanem amiatt, hogy egész munkásságukon átsüt egy megmagyarázhatatlanul abszurd és teátrális jelleg, amely ebben a formában csakis erre a népre jellemző. Ez az újfent csodálatos részletgazdagságú, álomszerűen különös borítóba csomagolt (Dave Patchett egyszerűen überelhetetlen!) Kitalálós Játékra még fokozottabban igaz, ami így nagyon rendjén is van, én pedig kizárólag azért nem adok maximális pontszámot, mert nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mekkora lehetne a Katedrális, ha Lee kománk még énekelni is tudna. Merthogy így is az egekig ér!