Shock!

Nagyon ritka, hogy egy zenekar huszonöt év után, a hetedik nagylemezével készítse el a saját magnum opuszát, főleg egy szörnyű tragédiát követő személyi változás után, de a Cave In esetében most pontosan ennek lehetünk tanúi. Eleinte nyilván én is a vállamat vonogattam, amikor olyanokat olvastam az előzetes nyilatkozatokban, hogy ez itt a kreativitásuk csúcspontja, vad és bizarr utazás, blablablabla, hiszen minden zenekar hasonló bullshitcunamit zúdít a közönségre az aktuális albumok kapcsán. De már az első hallgatás után is éreztem, hogy oké, ez itt akkor most tényleg valami komoly, aztán hagytam érni, és nemhogy kipukkadt volna a lufi, hanem még sokkal jobban tetszik a Heavy Pendulum, mint a tavasz végi megjelenés idején.

A fentebb említett változás lényege ugye ismert: a legutóbbi, három évvel ezelőtti, félkész demókat véglegesítő Final Transmission lemez már csak amolyan posztumusz mementóként jelenhetett meg, hiszen 2018-ban, autóbalesetben elhunyt a csapat basszer/énekese, Caleb Scofield. A Heavy Pendulum már az utóddal, Nate Newtonnal (Converge, Doomriders, Old Man Gloom) készült, és Kurt Ballou producerkedése mellett a csapat valami egészen más dimenzióba került vele. Ezzel most nem azt mondom, hogy eddig ne lettek volna jók, mert azok voltak, ez a minden elődjénél lényegesen hosszabb, 70 perces album azonban tényleg igazi mestermunka, és csakis ajánlani tudom, ha valami igazán izgalmasat, sokszínűt akarsz hallani. Párját ritkítja az anyag az idei felhozatalban, de ha nagyon őszinte akarok lenni, több éves távlatban is kiemelkedő.

A Cave In korábban sem számított könnyen bekategorizálható bandának, és most sem számít annak. Ha annyit mondok, hogy ezen a lemezen éppúgy találhat magának szép számmal fogódzót a Mastodon, a Baroness meg a Tool tábora, mint ahogy simán bejöhet az agyas poszt-hardcore vonal híveinek vagy némi nyitottsággal az örökérvényű Alice In Chains- és Soundgarden-lemezeken felnőtt generáció tagjainak, sőt, még nem kevés klasszikrockos hatás is megbújik benne, még mindig nem mondtam semmit. Lenyűgözően összetett és változatos az egész utazás, és a mai Cave In muzsikájában teljesen organikus egységet alkotnak a fentebb említett zenei hatások. Ebből kifolyólag kisebb mértékben sok nagyszerű banda beugrik róluk, összességében azonban csakis magukra hasonlítanak. A dalok pedig minden túlzás nélkül elképesztően jól sikerültek.

Stephen Brodskyék zenéjéből ma sem hiányzik a pusztító, apokaliptikus él. Rögtön a nyitó New Realityben is egy erősen Mastodon-közeli riffkolosszusra rákanyarított, szintén az atlantaiakkal rokon többes vokálmegoldásokkal operáló tétellel indítanak, de nem ez a lényeg, hanem az atmoszféra, a lemez semmivel össze nem hasonlítható húzása, fentebb említett utaztatós jellege. Kicsit félni szoktam az ilyen hosszú albumoktól, de az elmúlt hónapok fényében itt és most nincs miértje az aggodalmaknak: a Cave Innek volt annyi érdemi mondanivalója, ami tizenkét dal plusz két rövidebb hangulati átvezetés időkeretében is érdekes és tartalmas tud maradni, egy pillanatra sem kalandozik el a figyelem. Már a nyitás is meggyőző, de legkésőbb a kettes Blood Spiller egyszerűségében is varázslatos nyitótémájánál menthetetlenül beránt az album, és onnantól nincs menekvés. Legyen szó a címadó grunge-os melankóliával játszadozó ízeiről, a Nightmare Eyesban megdörrentett gyilkos Sabbath-riffről – ami érdekes módon még csak nem is az Ozzy-érára, hanem Iommiék '80-as éveinek letisztultabb megközelítésére hajaz –, a Reckoning zeppelinesen akusztikus hangulatdarabjáról, netán a záró Wavering Angel 12 perces monstrumjáról, itt bizony nincs mellényúlás. Csak azért nem sorolom fel az összes dalt, mert tényleg mindet meg lehetne említeni valamiért...

Brodsky hangja ugyan lehetne egy árnyalattal karakteresebb, maga az énekteljesítmény azonban kiemelkedő, mára teljesen megtanulta uralni a torkát, és így, hogy Newton, illetve Adam McGrath is végig segítik – sőt, a Reckoningot utóbbi kapta meg fronténekesként is –, ezen a téren is kihozták magukból a lehetséges maximumot. (Az eltérő torkok egymás melletti és egymással szembeni roppant okos kijátszása egyébként szintén a Mastodont idézi.) A hangzás is perfekt, gyönyörűen, áttekinthetően és letisztultan, de a kellő erővel és fésületlenséggel, kosszal rombol és simogat egyszerre az anyag.

2022 egyik legjobb lemeze tehát a Heavy Pendulum, tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, ha eddig még kimaradt volna. És ha nekem nem hiszel, vagy azt hiszed, túlzásokba estem, csak annyit mondok: ez az album volt Lénárd Laci utolsó tízese is.