Shock!

Végre, végre, végre megjelent a Celebratum nevezetű norvég banda második nagylemeze! Olvasd el figyelmesen az előbbi mondatot, mert ilyen derűs és pozitív mondatot legközelebb csak a kritika végén láthatsz. Mikor először a kezembe került ez a korong, még jókedvem volt, gondoltam, végre egy igazi norvég true black horda, biztosan jó lesz. Sajnos a folytatás arról győzött meg, hogy van akinek van ötlete ott északon, és van akinek egy szlovák kiadó kell, hogy szerzeményeit ránk szabadítsa.

Kezdjük a külcsínnel. A borító fekete-fehér, ami azért nem ritkaság, de igazán csak ilyesféle bandák használják előszeretettel. Hogy a borítón szereplő képen mi szerepel, nem tudom a mai napig sem, pedig segítségül hívtam néhány ismerősömet is, na mindegy, ez a legkevesebb. Az infólap szerint a zenekar embergyűlölő black metalt játszik heavy metalos riffeléssel. Valóban embergyűlölők lehetnek, ha ezt az albumot ránk szabadították, na de ez is mindegy. (Látom már, hogy a „ránk szabadítani" kifejezést, és a „mindegy" szót sokszor fogom használni...) Jöjjön az album.

Hogy milyen lehet az embergyűlölő black metal heavy metal riffekkel, azt nem tudom, de többszöri hallgatás után el tudom mondani, mit játszik a Celebratum. A zene alap black metal, kevés témával és váltással, a dobos szinte az egész albumot végigkalapálja, a gitárok sem viszik túlzásba, a károgni próbáló ének pedig egyszerűen pocsék. Ez még nem lenne baj. De az nagy baj, hogy mindezt olyan hangzással teszik, ami még a próbatermi felvétel fogalmát is alulmúlja. Képzeld azt, hogy a szomszéd szobában valaki zenét hallgat, de olyan hangosan, hogy áthallatszik, na ez kb. hasonló.

A dalok igazi ötletek nélkül szinte egymásba folynak, megjegyezhető, említésre méltó témát keresve sem találhat a hallgató, bár megjegyezném, hogy a szólók elég jók, csak nem illenek bele az összképbe, és elég ritkák. Az egészet meghallgatva sok mindent nem értek: Miért kellett ezt kiadni? Sokat nem fognak rajta kaszálni. Miért gondolja azt minden true black metal zenekar, hogy a prosztó Bathory hangzás, az ötlettelen, monoton gitár és dobtémák, és a fekete-fehér borító nevetséges „művész"nevekkel már elég, és nem kell több (csak úgy megjegyzésként felsorolom a bandatagok neveit: Romul, Vargon, Wahrrl, Morchyon, és Vlad Tepes)? Miért kellett intrót tenni a lemez elejére? Zeneileg nulla, és igazából nem értem a koncepcióját sem. Miért kellett ezt a rettenetet 57 percnél is hosszabbra húzni? Szerintem rajtam kívül nincs senki, aki háromszor végighallgatná.

Sajnos sem a lemezen, sem a kritikában nem sok a pozitívum, így az a helyzet, hogy véleményem szerint ezt az albumot nem szabadott volna kiadni, titeket és engem is megóvott volna a meghallgatásától.
Arra amit hallottam, sajnos csak ennyit pontot tudok adni, sajnálom.

És jöjjön akkor a pozitív zárómondat:

Végre vége! (Már a lemeznek.)