Shock!

Mit lehet írni egy olyan bandáról, mely a Venom és a Slayer mellett gyakorlatilag egy személyben felelős a death és black metal irányzatok létezéséért? Sok zenekarra vagyunk hajlamosak kutyafuttában rámondani, hogy legendás, a Celtic Frost viszont tényleg az. Morbid Tales, To Mega Therion, Into The Pandemonium – e három lemez kétségtelenül a '80-as évek legkultikusabb és legtöbbet hivatkozott alapművei közé tartozik.

Akárhogyan is tette tönkre később zenekara hírnevét Thomas Gabriel „Warrior" Fischer, a '90-es évek underground death- és black-lázában a Celtic Frost mítosza csak nőtt és gyakorlatilag kikezdhetetlenné vált. Közös nevezőként istenítették őket a Florida mocsaraiból előmászó, csatakos hajú death metalosok és a fehérre mázolt norvég templomgyújtogatók, a csipkekesztyűs dark/gót világfájdalom élharcosai és a precíziós, lábdobgyilkos modern extrém metal szénné tetovált hősei.

Meglehetősen szimplán fogalmazok, ha azt mondom, hogy nincs könnyű dolga annak, aki ilyen múlt után akar visszatérni. 16 év után mindenesetre újabb Celtic Frost lemezt tartunk a kezünkben, az én lelkesedésem pedig határtalan, noha a To Mega Therion idején még jobbára az óvodaudvaron rohangásztam. Ennek oka, hogy a Monotheist nem pusztán jó, hanem egyenesen kolosszális album, ami nemcsak a zenekar régi nagy híréhez méltó, de atmoszféráját tekintve sem nagyon versenyezhet vele egyetlen mai fiatal vérivó, kecskeáldozó bagázs sem. Nyomasztó, nyomorúságos, tenyérizzasztó, nyirkos, hideg és félelmetes zene ez: Tom G. Warrior ősi erőt árasztó, barátságtalan, doomos riffjei olyan fenyegetően magasodnak az ember fölé, hogy az egyszerűen páratlan, rideg szóköpködése pedig csak fokozza a hatást. Ettől a lemeztől biztosan senkinek sem támad majd bulihangulata, aki azonban nem fél a kimondottan kellemetlen gondolatokat ébresztő, feneketlen, sötét mélységet rejtő dolgoktól, az nyilván talál majd benne fogódzót. Irtózatos töménysége miatt kimondottan nehéz falat a Monotheist, de garantáltan nem is fogod félredobni két hónap múlva, mert valószínűleg akkor fog majd igazán tetszeni. Szerintem viszonylag kevés zene létezik, ami képes komolyan ráijeszteni az emberre, ez viszont az ilyenek közé tartozik. Egyrészt ijesztő ez a temetői, gonosz hangulat – az utóbbi 10-15 év black metal bandáinak nagy része szimpla csörgősipkás bohóctársulat a Celtic Frosthoz képest – , másrészt ijesztő az a fölény, ahogyan elővezetik ezt a teljesen sajátos muzsikát.

A Progeny és a Ground kettőse kíméletlen hidegséggel nyitja a lemezt: Warrior súlyosan vánszorgó, monolitikus riffek, kimért, ólomsúlyú csapások fölött kántálja gyűlölettel, kiábrándultsággal teli sorait, a hangulatos szólók, effektek azonban valami egészen távoli, túlvilági szépséget rejtenek magukban. A Dying God Coming Into Human Flesh atmoszférikus kezdése hallatán valószínűleg sokaknak esik majd le, hogy honnan is táplálkozott a '90-es években például a Tiamat, de egyébként az egész lemezt hallgatva általános jelenség, hogy közismert és sikeres bandák garmadája jut az ember eszébe. Ez a dolog persze csalóka, hiszen ez itt az eredeti, a „real thing", maga a gyökér: a Sepultura, a Paradise Lost, a Therion, a Tiamat, a My Dying Bride, az Obituary, a Machine Head, a Fear Factory és társaik tanultak a Celtic Frosttól és nem fordítva. Az itt felvonuló disszonánsan elnyújtott, monoton gitárhangok, gazdag és jellegzetes módon alkalmazott effektek, a felbukkanó különleges hangszerek mind-mind Celtic Frost védjegyek. Igazából nehéz eldönteni, mik a nyomasztóbbak: a kíméletlenül görgő rifftámadások vagy az ezeket felváltó dallamos, finom részek.

Nem mennék végig az összes dalon, mert mindegyik egy külön világ, noha az album hangulata nagyon egységes. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az egyébként metalban először szintén a Frost által alkalmazott női vokállal díszített Ob Abysmi Vel Daath, a darkos, elgyötört, drámai Obscured, a kriptaszagú Ain Elohim vagy a megdöbbentően súlyos, összetett, negyed óra körüli Synagoga Satanae a csúcspontok közé tartoznak. A lemez hangzásáért egy fanatikus rajongó, Peter Tägtgren felelt, így nem csoda, hogy tökéletesen szól minden, a gitársound különösen gyilkos.

Tom G. Warrior és Martin Eric Ain másfél évtized után úgy hantolták ki a sírból a Celtic Frostot, hogy az bárkinek becsületére vált volna. A Monotheist szimplán minden idők egyik legerősebb visszatérő lemeze, egy olyan kikezdhetetlen sziklatömb, ami pár év múlva megint hivatkozási alap lesz. Klasszikus.