Shock!

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a Chaos Conspiracy elnevezés – mintha kicsit klisés lenne, de mindegy - hallatán valamiféle elborult, jazz metalos témahalmozást vár. Az itáliai fiatalok célja is ilyesmi lehetett bemutatkozó albumuk készítése során, az infólap is afelől kíván meggyőzni minket, hogy a csapat nem ismer zenei határokat. Dicséretes dolog, a gond csak az, hogy van még pár olyasmi, amit nem ismernek. Például, hogy hogyan kell megjegyezhető, urambocsá' némiképp fogyasztható nótákat írni.

A lemez elején az a bizonyos káosz egyébként még nincs is annyira jelen. A nyitó Red Maskben például jellegtelen, meglepetések nélküli modern metalt kapunk, a szokásos nyugisabból hisztérikusba átmenő dalszerkezettel. A koppintandó alap jól hallhatóan a Korn volt. Mint az a címből már sejthető, a dalocska szövege A vörös halál álarcán alapszik (elvileg). És egészen olyan is, mint a maszk Poe elbeszélésében: nem rejlik mögötte semmiféle tapintható forma. Mindezzel együtt egyértelműen a Red Mask a lemez slágere.

Az Upset Eyes sokat nem módosít a képen, itt bizony még a gitárvinnyogtatások is a fenti csapatot idézik fel – kiherélt változatban. A legfőbb gubanc azonban máshol van, és ezt maga a problémás egyed mondja ki. Enrico Falbo dalos pacsirta a második számban közli velünk, hogy „I shout with my thin voice", és tökéletesen igazat kell adnom neki, tényleg ezt csinálja. Elég szánalmasan. Nem is azért, mintha annyira hamis lenne (persze, csak hogy kerek legyen a dolog, többnyire még az is), hanem mert hangja baromi erőtlen, jobb híján csak sipítozik éneklés helyett. Vagy éppen szaval. A legélvezetesebb pedig, amikor még jól le is torzítják nekünk, ilyenkor – lásd Nonentity vagy Prayer For Your Silence - egy cukorkáért üvöltő, neveletlen gyerek hisztériázását kapjuk.

A játék aztán ott durvul el igazán, amikor elhiszik magukról, hogy képesek ők komplex felépítésű nótákat is jól összehozni. Ebből a szempontból a mélypont a hat perc felett járó Cutting Brightness idegesítő, szinte már hallgathatatlan koncepciótlansága, de nem sokkal marad el tőle a címadó sem, aminek énektémáinál úgy éreztem, mintha valaki megpróbálna rozsdás szögeket verni a fejembe, miközben mosolyogva biztosít róla, hogy ne izguljak, tudja mit csinál.

Persze, nem egyedül a dalnok tesz ki magáért, Francesco Chiusolot például sokszor tökéletesen semmitmondó gitárnyúzásáért azonnali hatállyal eltiltanám a gitáros megnevezés nagy nyilvánosság előtt való használatától. Értékelhető teljesítményt leginkább a ritmusszekció nyújt, a bőgős srác ennek örömére helyenként elég rendesen el is engedi magát, például a Prayer ...-ben, meg a Cutting Brightness-ben nem igazán zavarja, hogy a dal többi részének sok köze nincs kis magánakciójához.

Szó se róla, elsőre elég halovány hallgatnivalót sikerült összehoznia a kvartettnek, de hát bőven van még idejük fejlődni. (A zenekari fotók alapján elég fiatalok még.) Mondjuk ehhez először ki kéne találni, hogy pontosan mit is akarnak, mert ez így nem más, mint káosz – konspiráció nélkül.