Shock!

A The Infection a clevelandi Chimaira ötödik lemeze, és habár Amerikában a banda megkapaszkodott az underground bandák már-már ismert kategóriájában, igazából nem véletlen, hogy felénk még nem cseng jobban a nevük. Mark Hunterék intenzitásával soha nem volt probléma, de albumaik valahogy mindig unalomba fulladtak egy idő után, és ezen a téren sajnos most sincs különbség a korábbi teljesítményekhez képest.

Nem kérdés, hogy a hattagú – két gitáros plusz külön billentyűs/sampleres – felállásban nyomuló banda tagjai baromira tudnak zenélni. Kőkemény tördelésekkel, itt-ott beteg ritmusokkal telepakolt zúzós, modern metal zenéjük roppant agresszív, érzik, mitől indul be a láb egy-egy tempóra, riffre, és az éteri, néhol kísérteties, jeges indusztriális effektek, színesítések is a helyükön vannak. A változatosság azonban olyannyira nem az erősségük, hogy egy bizonyos ponton túljutva kimondottan idegesítő tud lenni a lemez. Egymást követik a hol Meshuggah-szerűen vonszolós, hol Fear Factory-ízű „kétlábdob és ritmusgitár kéz a kézben szaggat" riffek, a groove metal dolgok mellett néha klasszikus floridai death metal megoldások is felütik a fejüket, Hunter kiordítja a torkát, Andols Herrick dobos pedig zsinórban szállítja a hatalmas pörgetéseket és ízes figurázásokat, de valahogy mégsem lelkesítő a végeredmény.

A legnagyobb probléma egyértelműen a tempók borzasztó egyhangúságában rejlik. A srácok néhány átkötést, bevezetőt, dalrészletet leszámítva egyszerűen nem képesek a különböző középtempók fölé gyorsulni, így aztán a végére menthetetlenül egybefolyik az album, pedig a dalok önmagukban, kettes-hármas dózisokban hallgatva egyáltalán nem rosszak. Ékes bizonyíték erre a nyitó The Venom Inside, a Frozen In Time vagy a Try To Survive, de hogy a csapatban van potenciál, azt a záró kifejtős instru téma, a The Heart Of It All mutatja meg a legjobban. Ez ugyanis nemcsak azért jó, mert az egész lemezt két-három hangon végigüvöltöző Mark itt végre csendben marad: nagyon-nagyon okos felépítésű, óriási riffekkel, lúdbőrősen szép szólókkal operáló szerzeményről van szó, aminek hallatán csak az nem fogja benyögni a Metallica nevét, aki még életében nem hallotta a The Call Of Ktulut és az Oriont. A klasszikus thrash/power témák mellett természetesen azért némi 21. századi modern szigor, sőt, itt-ott némi szolid Pink Floyd hangulat is befigyel, de egy a lényeg, ez a nóta maximális pontszámot érdemel. Nem fér a fejembe, hogy akik ilyen közel tökéletes dalóriást képesek alkotni, azok miért zsibbasztanak előtte háromnegyed órán keresztül meglassult, lélektelen ipari présgépként...

Az októberi budapesti bulin aligha lesz gond a Chimairával, élőben garantáltan működik majd ez a precíziós brutálmetal, de lemezen továbbra sem hallgattatják magukat. A The Heart Of It Allért mindenesetre kaptak egy szép kövér pluszpontot.