Shock!

Az 52 hertzes bálna a világ legmagányosabb élőlénye, nagy valószínűség szerint mindösszesen egy példány él belőle a Földön. És még azt az egyet sem látta soha senki, csupán az általa kibocsátott hangot fogták már be többször, amelynek különösen magas frekvenciája miatt tudják egyértelműen beazonosítani. A szomorú csak az, hogy más bálnák ezt a hangtartományt már nem érzékelik, így várhatóan soha senki nem fog a magányos tengeri emlős füttyögésére válaszolni. Ezért aztán, amikor Chrysta Bell az új, négyszámos EP-je 52 Hz című dalában azt énekli, hogy várja a hívást, a hangjában mindig ott bujkáló szomorúság szépen bemászik a bőrünk alá, és elindul a szívünk irányába.

És hogy kicsoda ez a delejes texasi nő? Amit tudtam és akartam, már elmondtam róla a néhány hónappal ezelőtti düreres koncertbeszámolóban, kiegészítésként legyen elég annyi, hogy ott és akkor tényleg olyan megbabonázva álltam – a színpadtól karnyújtásnyira –, mint nyúl a közeledő autó reflektorfényében. Chrysta Bell pedig jött, és elgázolt. Azóta beszereztem a lemezeit, megnéztem a videóit (a képeit meg aztán pláne), és ha zenéje talán teljesen nem is nekem szól, azért ha olyanom van, nagyon jól tud esni ez a különösen bódító dream pop-rock-jazz muzsika. És most olyanom van, pláne, miután megláttam azt a misztikus kék rózsát a borítón (ha twinpeakses vagy, tudod, miről beszélek).

A nyitó, és korábbról már ismerős Undertow fájdalmasan szép dallamairól Beth Gibbons-t, a Portishead dalnokát látom magam előtt, ami azonban a legkevésbé sem sajnálatos, lévén az említett hölgy kábé a kedvenc énekesnőm. Chrysta Bell hangja pedig annyira kristálytiszta és erős, a hangzás meg olyan szép és arányos, hogy ezt a dalt a későbbiekben már nem is tudják majd überelni. Pedig nagyon jó ám a kicsit elektronikusabban kezdő, majd szépen bedörrenő, skatulyákon túllépő 52 Hz, de a feszültségtől vibráló Everest is. Ebben a két tételben élnek igazán a kísérőzenészek, különösen Jon Sanchez gitárja lopakodik előtérbe, de a Jayson Altman/Christopher Smart ritmusszekció (utóbbi volt egyben a producer is) visszafogott, ám feszes játéka is több mint tetszetős.

A záró Blue Rose – nagyzenekart mímelő bevezetést követően beúszó – szívet tépő bárzenéje aztán már végérvényesen egy film nélküli filmzenévé lényegül át. Illetve hát dehogyis film nélkülivé, miket beszélek, hiszen ez itt a Twin Peaks Roadhouse-a, ahol ott áll középen Julee Cruise törékeny álomalakja, csak éppen új testbe (de még milyenbe!) költözve, az andalító muzsikát pedig talán még Badalamenti mester is felvállalná.

Édesbús melankólia, füstös noir hangulat, egy varázslatos hangú, gyönyörű nő által előadva - ennyi a történet. Szerintem ez azért nem is hangzik rosszul.