Shock!

Femme fatale. A titokzatos és csábító nő, aki erotikus kisugárzásával veszélyes dolgokra veszi rá a férfiakat. A flitteres ruhába és körömcipőbe bújt végzet asszonya, aki füstbe burkolózva énekel annak a lokálnak a színpadán, ahová a szerencsétlen főhős tér be puhakalapban, borostásan és reményvesztetten. Még csak az sem kell, hogy gonosz legyen, vagy romlott. Elég, ha megvan benne az a bűbáj, amitől megolvad az ember agya. Ava Gardner nagyon tudta ezt. Meg Lauren Bacall, Rita Hayworth. És most Chrysta Bell is tudja. Aki másfél óra erejéig hamisítatlan noir hangulatot varázsolt a Dürer Kert középső termébe. Meg még valamit: egy elképzelt észak-washingtoni kisvárost, aminek semmi mással össze nem téveszthető atmoszférája van. Mert eljött vele a tűz is.

A nyolcra kiírt kezdés – előzenekar nyista – csúszott ugyan egy félórát, de igazából nem volt belőle nagy baj, mert közben már a hangulatot elég jól megalapozó dalokat játszottak be, többek közt azt a Sycamore Trees-t, ami ugye egy elég emblematikus Twin Peaks-tétel. Aztán sötét öltönyben, sötét ingben és napszemüvegben beállt a színpad két szélére a ránézésre egy korosodó Fodor Gábort megidéző Cole Hanson kisegítő gitáros és a mindvégig kicsit flegma képpel játszó Christopher Smart basszer, majd decens kis mellényében beült a dobok mögé a csapat legifjabb tagja, Jayson Altman is, hogy a mindaddig kéken világító háttérvetítés sisteregni-villódzani kezdjen. És feltűnt a képen az őrült zseni, David Lynch, hogy felkonferálja legújabb kori múzsáját, akivel lassan már két évtizede működnek együtt, előbb a This Train és Somewhere In The Nowhere lemezeken (meg még egy-két elhullajtott dalban), legutóbb pedig már a Twin Peaks harmadik évadában is, hiszen abban Chrysta Bell játssza Tammy Preston ügynököt. De hát ezt úgyis nagyon jól tudta mindenki, aki itt megjelent.

Mint ahogy megjelent végül maga a tökéletes alakú Bell kisasszony is, flitteres ruhában, körömcipőben, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és már a nyitó Real Love alatt bebizonyította, hogy a hangja legalább annyira igéző, mint kígyózó mozgása. Amikor pedig a Friday Night Fly-ban azt énekelte, hogy repülj velem, a csurig megtelt terem közönsége alighanem egy emberként tett volna így. Az első blokk legjobbja számomra ezzel együtt is a Devil Inside Me volt a hölgy új lemezéről, a We Dissolve-ról, ami egyszerre volt erőteljes és elbódító. Dream pop-rock-alternatív-jazz-swing egyveleg. Nem tudom jobban körülírni, mi is ez a zene.

A koncert közepére aztán végérvényesen a Roadhouse-ban találtuk magunkat (ha nem egyenesen a Fekete Barlangban), amikor is a Pink Room és a Questions In A World Of Blue is megidézésre került a Tűz, jöjj velem!-ből, miközben lángnyelvek, egy végtelen országút, vagy éppen a csillagos égbolt feszült a háttérvásznon, hogy lassan Chrysta Bell is gitárt ragadjon, Hanson Fendere pedig túlzás nélkül úgy szólt, mint az állat! A gitáros ráadásul jól láthatóan egyre nagyobb kedvvel is játszott, mondjuk az eddigre már teljes révületbe került közönség minden dal végén felcsendülő tapsorkánja és jókedélyű kurjongatása tényleg alkalmas is volt a hangulat fokozására. De a mindvégig rendkívül teátrálisan (de nem mesterkélten) mozgó Chrysta Bell egy pillanatra sem esett ki a szerepéből, mi meg hirtelen azt vettük észre, hogy azt mondja be, már csak egy dal van hátra, a Beautiful, az ember pedig csak néz, hogy hát mióta játszanak ezek, tíz perce? De nem, igazából már több mint egy és negyed órája, és persze lesz még két ráadás is.

Az egyik ráadásul egy Nick Cave And The Bad Seeds feldolgozás, a Do You Love Me?, én pedig Nick Cave-szimpátiám teljes tudatában mondom azt, hogy ez bizony konkrétan jobb volt, mint az eredeti. És ezt alighanem az az első sorban őrjöngő, jól láthatóan igencsak módosult tudatállapotban lévő rajongó is megerősítené, aki szerintem csont nélkül elhitte, hogy a hősnő ott és akkor kizárólag neki énekli, hogy szereti-e annyira, mint amennyire ő szereti. Kezet is csókolt neki a dal végén! Zárásnak aztán jött még egy szintén félig-meddig Lynch által szerzett darab, az ars poetica-szerű Swing With Me, végül elköszöntek, hogy bódult fejjel, leesett állal adjanak vissza minket a szürke hétköznapoknak.

Ahonnan Chrysta Bell jön, a madarak édesen énekelnek. És mindig szól a zene.