Shock!

Chrysta Bell Zucht, azaz egy ideje már csak Chrystabell (utálta, ha „lekrisztizték", hiszen sosem az volt a keresztneve) új zenei utat tapos magának, aminek újabb lépcsőfoka a Midnight Star. A korábbi fülledt (mondjuk ki: helyenként twinpeakses) hangulatú dreampop a múlté, a friss csapásirány sokkal könnyedebb, a dream már sehol, a pop erősödik, méghozzá valamelyest a '80-as évek ízeivel. Ennek előfutára a korábbi lemezen (Feels Like Love, 2019) már egy-két dal képében megmutatkozott, de most annyira átlendült erre az oldalra, hogy a basszusgitáros Christopher Smart már a billentyűk mögött dolgozik, a basszusgitárt pedig egy szintén dekoratív hölgy kezeli.

A most futó turné nyilvánvalóan ebből a zenei világból építkezik, amihez minden koncertre más szürreális outfitet viselő Chrystabell látványilag is jócskán hozzáépít. Szóval, ha még mindig a Twin Peaks Tammyjét keresed, akkor ne is olvass tovább, látványban és zenében is száműzve lett az a fojtogató dzsesszpop-világ. Nem is baj ez, egy ideje én már úgyis saját dalai jogán rajongok, így az elképesztő vizualitással felvezetett új lemez dalai iránt nyitottan álltam hozzá.

A klipek látványvilágánál még egy mondat erejéig megállnék, a mai pillanatélményeket ontó világban ezek a hihetetlen részletgazdag, vizuális mámort ajánló percek gyorsan a bőröd alá kúsznak, és azt veszed észre, hogy mire odaérsz, hogy meghallgasd a lemezt, már együtt dúdolgatod a refréneket Chrystabell-lel. Még egyszer hozzáteszem, ez tényleg nettó popzene, igazából hasonlítani sem nagyon tudom semmihez, Chrystabell karakteres, mélyebb hangja ugyan rögtön felismerhetővé teszi a dalokat, esetleg ha a synthwave felől érkezel, akkor simán rá fogsz kattanni.

A hangzás pazar, mintha itt a szobában zenélnének, gyönyörűen tisztán, mégis testesen szól minden, persze billentyűcentrikus zenét kicsit könnyebb szebben megszólaltatni, érezni fogod a teret a zene körül, ritka manapság az ilyen. Pont ezért abszolút vinylre való zene, remélhetőleg lesz alkalmam azon is meghallgatni előbb-utóbb. Zeneileg meg azért nem teljesen feledték a kicsit nyomasztóbb atmoszférát, a Love Conflict és a Golden Sky dalokra azért nem mondanám nyugodt szívvel, hogy vidám popzene, a háttérben szőnyegező billentyűk kényelmetlenné teszik az összképet, remek hangulati párosítás! Utóbbi határozottan portisheades hatású, és mivel rég hallottunk a bristoliakról bármit is, örömmel üdvözlöm ezt a négy és fél percet.

Ha megtippelhetnem, első pár hallgatás után a klipes dalok fognak beleragadni jobban a füledbe, így nehéz megmondani, hosszú távon mi fog működni, de azt már most elmondhatom, hogy egységes zenei világot mutat a Midnight Star, ez a tizenegy dal annak ellenére, hogy külön karakterrel bír, mégis egy irányba mutat. Nem titkoltan erőteljesen vonzódom a nyolcvanas évek szintizenéi iránt, így elég könnyű dolga volt velem az új daloknak, noha szívem szerint minden dalból szívesen meghallgatnék kétféle verziót – egy gitárcentrikusabbat is, természetesen.

A nyitó Midnight Star / Suicide Moonbeams pároson kívül a Pearls, a Love Confit és a tényleg zenei sikolyszerű érzést keltő Silent Scream az első körös kedvencem, majd alakul ez még. És csak ismételni tudom magam: tényleg elalélok a hangzástól újra és újra. Te pedig ha eddig együtt utaztál korábbi budapesti fellépésein Chrystabell-lel, akkor ott a helyed csütörtök este is az A38-on!